koncert - THE IRREPRESSIBLE

  • - dunajcsik -
  • 2010. március 11.

Zene

Az Anglia legféltettebb titkaként is emlegetett csapat koncertje kiváló folytatása volt a Trafó azon törekvéseinek, hogy időről időre a popkoncertek és a színházi előadások határterületein tevékenykedő együtteseket hívjanak meg és ismertessenek meg a budapesti közönséggel. Ennek minden bizonnyal legsikeresebb példája a Tiger Lillies vérburleszk előadása volt 2008-ban (majd 2009-ben), de a tíztagú, meglepően fiatal tagokból álló, főként klasszikus hangszereléssel (zongora, ütős, gitáros-énekes, négytagú vonós- és háromtagú fúvósszekció) operáló Irrepressibles sem adta idén alább, s újfent bebizonyította, hogy Greenaway és Vivienne Westwood hazája még mindig tud újat mutatni, ha kortárs rokokóról és progresszív popkultúráról van szó: a színpadon posztbarokk jelmezekben, ritmusra hajlongó-darvadozó zenekart rendkívül professzionális fényjáték kísérte, a frontember-énekes-zeneszerző Jamie McDermot Antony Hegartyt idéző, pontosabban az ő szentimentális túlhajtottságát gyönyörűen tiszta tremolókkal súlyosbító hangja pedig semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy valóban a műfaj legjobbjai között a helye.
Az Anglia legféltettebb titkaként is emlegetett csapat koncertje kiváló folytatása volt a Trafó azon törekvéseinek, hogy idõrõl idõre a popkoncertek és a színházi elõadások határterületein tevékenykedõ együtteseket hívjanak meg és ismertessenek meg a budapesti közönséggel. Ennek minden bizonnyal legsikeresebb példája a Tiger Lillies vérburleszk elõadása volt 2008-ban (majd 2009-ben), de a tíztagú, meglepõen fiatal tagokból álló, fõként klasszikus hangszereléssel (zongora, ütõs, gitáros-énekes, négytagú vonós- és háromtagú fúvósszekció) operáló Irrepressibles sem adta idén alább, s újfent bebizonyította, hogy Greenaway és Vivienne Westwood hazája még mindig tud újat mutatni, ha kortárs rokokóról és progresszív popkultúráról van szó: a színpadon posztbarokk jelmezekben, ritmusra hajlongó-darvadozó zenekart rendkívül professzionális fényjáték kísérte, a frontember-énekes-zeneszerzõ Jamie McDermot Antony Hegartyt idézõ, pontosabban az õ szentimentális túlhajtottságát gyönyörûen tiszta tremolókkal súlyosbító hangja pedig semmi kétséget nem hagyott afelõl, hogy valóban a mûfaj legjobbjai között a helye. A koncert ugyan kissé feszült-görcsös hangulatban kezdõdött - mintha hiányzott volna az efféle túlzóan színpadias produkcióknál elengedhetetlen önirónia, s a tagoknak nem sikerült volna tökéletesen összeolvadniuk színpadi szerepeikkel -, a végére azonban ez is a helyére került, s a két ráadásszám immár klasszisokkal jobban, a zenekar és a közönség közös lelkesedésének jegyében jóvátette a nehézkes kezdést is, ami már csak azért is megbocsátható, mivel az itt bemutatott Mirror Mirror az együttes elsõ kiadványa - jóllehet az angol kritika rögvest kitörõ lelkesedéssel fogadta, s meg kell hagyni, az In This Shirt címû szám valóban a mûfaj igazi remekmûve. Élmény volt megismerni a társulatot, de egy kissé kiforrottabb, magabiztosabb produkcióval várjuk vissza õket.

Trafó, március 6.

****

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.