koncert - THE IRREPRESSIBLE

  • - dunajcsik -
  • 2010. március 11.

Zene

Az Anglia legféltettebb titkaként is emlegetett csapat koncertje kiváló folytatása volt a Trafó azon törekvéseinek, hogy időről időre a popkoncertek és a színházi előadások határterületein tevékenykedő együtteseket hívjanak meg és ismertessenek meg a budapesti közönséggel. Ennek minden bizonnyal legsikeresebb példája a Tiger Lillies vérburleszk előadása volt 2008-ban (majd 2009-ben), de a tíztagú, meglepően fiatal tagokból álló, főként klasszikus hangszereléssel (zongora, ütős, gitáros-énekes, négytagú vonós- és háromtagú fúvósszekció) operáló Irrepressibles sem adta idén alább, s újfent bebizonyította, hogy Greenaway és Vivienne Westwood hazája még mindig tud újat mutatni, ha kortárs rokokóról és progresszív popkultúráról van szó: a színpadon posztbarokk jelmezekben, ritmusra hajlongó-darvadozó zenekart rendkívül professzionális fényjáték kísérte, a frontember-énekes-zeneszerző Jamie McDermot Antony Hegartyt idéző, pontosabban az ő szentimentális túlhajtottságát gyönyörűen tiszta tremolókkal súlyosbító hangja pedig semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy valóban a műfaj legjobbjai között a helye.
Az Anglia legféltettebb titkaként is emlegetett csapat koncertje kiváló folytatása volt a Trafó azon törekvéseinek, hogy idõrõl idõre a popkoncertek és a színházi elõadások határterületein tevékenykedõ együtteseket hívjanak meg és ismertessenek meg a budapesti közönséggel. Ennek minden bizonnyal legsikeresebb példája a Tiger Lillies vérburleszk elõadása volt 2008-ban (majd 2009-ben), de a tíztagú, meglepõen fiatal tagokból álló, fõként klasszikus hangszereléssel (zongora, ütõs, gitáros-énekes, négytagú vonós- és háromtagú fúvósszekció) operáló Irrepressibles sem adta idén alább, s újfent bebizonyította, hogy Greenaway és Vivienne Westwood hazája még mindig tud újat mutatni, ha kortárs rokokóról és progresszív popkultúráról van szó: a színpadon posztbarokk jelmezekben, ritmusra hajlongó-darvadozó zenekart rendkívül professzionális fényjáték kísérte, a frontember-énekes-zeneszerzõ Jamie McDermot Antony Hegartyt idézõ, pontosabban az õ szentimentális túlhajtottságát gyönyörûen tiszta tremolókkal súlyosbító hangja pedig semmi kétséget nem hagyott afelõl, hogy valóban a mûfaj legjobbjai között a helye. A koncert ugyan kissé feszült-görcsös hangulatban kezdõdött - mintha hiányzott volna az efféle túlzóan színpadias produkcióknál elengedhetetlen önirónia, s a tagoknak nem sikerült volna tökéletesen összeolvadniuk színpadi szerepeikkel -, a végére azonban ez is a helyére került, s a két ráadásszám immár klasszisokkal jobban, a zenekar és a közönség közös lelkesedésének jegyében jóvátette a nehézkes kezdést is, ami már csak azért is megbocsátható, mivel az itt bemutatott Mirror Mirror az együttes elsõ kiadványa - jóllehet az angol kritika rögvest kitörõ lelkesedéssel fogadta, s meg kell hagyni, az In This Shirt címû szám valóban a mûfaj igazi remekmûve. Élmény volt megismerni a társulatot, de egy kissé kiforrottabb, magabiztosabb produkcióval várjuk vissza õket.

Trafó, március 6.

****

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.