Magyar Narancs: Tavaly év végén a MűPában adtál egy telt házas, összefoglaló jellegű koncertet az elmúlt húsz év dalaiból. Ott úgy éreztem, hogy a fülem hallatára kanonizálódik a zenéd. Utána a díj nekem már nem okozott meglepetést.
Lovasi András: Én is gondoltam arra, hogy aki engem ajánlott, biztos ott jött rá, hogy nem maradhatok díj nélkül. Magyarországon ebből a szempontból egyébként volt egy generációs váltás, sok hasonló korú zenészismerősöm kapott velem együtt elismerést: Kiss Tibi a Quimbyből, Csík Jani a Csík zenekarból, Farkas Robi a Budapest Bár produkcióból, vagy Tariska Szabolcs. Kész csillaghullás a generációmnak. Annak idején, amikor talán a műfajból először az Illés zenekar Kossuth-díjat kapott, feltették már a kérdést, hogy kaphat-e hivatalos elismerést egy ellenkulturális termék, ami késve bár, de kanonizálódott, sőt megkérdőjelezhetetlenül beleivódott a kulturális tudatunkba. Érdekes, hogy azon senki nem ütközik meg ma Magyarországon, ha egy közepes író Kossuth-díjat kap, ha viszont egy közepes rockzenész, akkor igen.
MN: A Kispál és a Borznak köszönhetően lettél rockzenei ikon. Hol a helye az életedben most ennek a zenekarnak?
LA: A leghosszabb projekt az életemben, de elég régóta takarékon van nálam. Régóta tolom, és a többiek hozzá is szoktak ahhoz, hogy majd a Lovasi... És tényleg nagyon sok energiát mozgósítottam azért, hogy a Kispál folyamatosan létező, néha érdekeseket próbáló zenekar legyen, aztán ezt valamikor az évtized közepén abbahagytam.
MN: De még mindig a legjobb haknid úgymond.
LA: Nem hakni, mert amikor koncertezünk, akkor úgy megyek oda, hogy mindegyik koncertnek jónak kell lennie. Persze az a fajta izgalom, ami régen volt, meg a folyamatos pezsgés már nem érezhető. Most, hogy itt az összegzés ideje, végignéztem, milyen anyagokat csináltunk, hogy '91-től évente kijöttünk egy lemezzel, sőt volt, hogy többel, már nem is emlékeztem, hány lemezt csináltunk, aztán 2004 óta összesen hat számot írtunk. Azért vontam ki magam, hogy mozduljanak a többiek is. Nagyjából azzal a hozzáállással csinálom ezt a dolgot, ahogy ők diktálják, és ha ez így megy tovább, akkor valószínűleg véget ér. De tavaly is volt néhány olyan koncertélményem, amikor azt éreztem, hogy ez egy tök érvényes dolog, és ez mindig új reményt ad, hogy hátha kiszalad még egy nagyon jó lemez. A Kispál és a Borz hagyomány lett, aminek a játékmódját vagy az attitűdjét vagy a játékterét belakta egy csomó új zenekar, akik néha jobbak vagy rosszabbak, de olyanok lettünk, mint egy használható gesztusrendszer, amit én így már nem akarok annyira használni. Vicces, amikor írunk egy számot, és azt mondjuk, hogy jé, ez olyan, mint egy Kaukázus-szám vagy egy 30y-szám.
MN: A Kiscsillag zenekar miben jelent neked mást?
LA: Most már nem akarok egy zenekart csinálni, inkább több mindent szeretnék. Egy szólólemezt mindenképpen, aztán a Kiscsillaggal dolgozni, ami ma sokkal kreatívabb alkotóközösség. Együtt muzsikálásból és nem hozott anyagból tudunk egy rövid próbaperiódus alatt sok jó számot összerakni. Benne van persze, hogy a Kiscsillag egy kevésbé artisztikus, plebejusabb attitűddel dolgozó, önmaga felé sokkal kevesebb elvárást támasztó csapat, amelyik tesz rá, hogy ki mit gondol róla. Nincs rajta az a felelősség, eleve az egész úgy van kitalálva.
MN: A másik, talán nagyobb felelősséggel járó projekted a Csík zenekarhoz és így a népzenéhez fűződik: ebbe elég jó pillanatban találtál bele.
LA: Sok popzenész kísérletezik a folk dalkincsével. Az én elméleti kiindulópontom ebben az volt, hogy azzal a hangszeres felállással, ami a népzenére jellemző, minden minket érő aktuális hatást meg lehet telíteni és közelebb hozni a saját nyelvünkhöz. Volt közöm a népzenéhez korábban is, pont az a kiábrándult, szemüveges, hosszú hajú, tarisznyás fiú voltam a nyolcvanas években, akihez a népzene és a dzsessz közelebb állt, és mély megvetéssel kezelte kora rockzenéjét. Most már tudom, hogy akkor is született egy csomó jó zene, csak információhiányos helyzetben voltam. Visszatérve a kiindulópontra, a balkáni rezeseknél jól érezhető ma is, hogy bármilyen aktuális hatás éri őket, az azonnal megjelenik a zenéjükben is. Látni akartam, mi történik akkor, ha magyar népzenei tudással eljátszik valaki mai dalokat, de úgy, hogy az érvényesebb legyen, mint előtte. Szabó Attilával, akivel előtte már együtt muzsikáltunk, sokat beszélgettünk ezekről, majd ajánlottam neki öt dalt, hogy szerintem a harmóniakörük miatt talán nekik is eljátszhatók. Pár hét múlva megvolt az első két feldolgozás, ezzel párhuzamosan írtam Janinak egy szöveget egy bluestémára, amit Chicagóban hallott, és beleszeretett. Ez lett a Senki nem ért semmit. A Csík zenekar nagyon alkalmas és érdekes konstrukció ebből a szempontból, mert ott van a Jani (Csík János - a szerk.), akinek nagyon finom ízlése van, és tudja, hol van az eljátszhatóság és a már ciki határa. ' a szellemi vezér. Fontos, hogy ezek a feldolgozások alapvetően erősebbek, mint az eredeti dalok, és szerintem csak úgy érdemes ezt csinálni, ha az ember így valami sokkal erősebbet tud közölni, mint az eredeti szerző. Például a Most múlik pontosan... egy közepes Quimby-dal, de amikor a Csík előadásában meghallgattam, megállt a levegő, és az tényleg szerelem volt. De ez vonatkozik a Csillag és fecskére, és minden popdalra, amely a Csík repertoárjában kötelező lett az utolsó egy-két évben. Volt ennek előtörténete azért, mert a zenekar A kor falára című lemezén már voltak olyanok, hogy a lassú széki zene egyszer csak átcsúszik bluesba. A másik prímás, Szabó Attila, aki a zenei áthajlások fő felelőse, például nemcsak képzett népzenész, de pontosan ismeri a városi zene fejlődésének a stációit, tehát otthon van a harmincas évek dzsesszzenéiben, az amerikai népzenékben, a funky slágerekben - bluesgitárosként kezdett muzsikálni, tehát tisztában van mind a két műfaj hangszerelési szabályaival, és sejti-tudja, hol vannak az átjárások a két zenélési mód között.
MN: Benne vagy a Budapest Bárban is.
LA: Szerencsés ötletnek tartom, de egy klasszikusabb recepttel dolgozik. Ahogy Lévai Balázs szokta mondani: az értelmiség Dáridója. Valami konszenzusos dolog. Van egy dalkincs, amit sokan ismernek, és ugyanúgy kiállt sok próbát, mint a népdalok, meg benne van a nosztalgiahányados is, hogy miket hív elő. A Kiss Tibivel már a kilencvenes évek elején beszéltünk róla, hogy csinálni kéne valamit, ami feleleveníti a húszas, harmincas évek dalait. Sokáig úgy volt, hogy csak színészek jártak velük vidékre tájolni vagy haknizni, ahogy te mondanád, és mély átéléses, színészes, de kevéssé megénekelt módon adták elő. Aztán lett egy professzionális cigányzenekar, Farkas Róbert zenekara, ami a kávéházi hagyományokat hivatott feleleveníteni, és egy ötlet a Gáncs Anditól, hogy erre nem a szokásos divatos színészeket kell hívni, hanem az aktuális popénekeseket kell új szerepkörbe helyezni. Ezek az előadók, beleértve engem is, a saját dalaikba voltak beágyazódva, és érdekes helyzet alakult ki azzal, hogy a Kiss Tibi azt énekli, hogy Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én... Ennek volt egy kezdeti pikantériája, most meg van egy sajátos aurája meg közönsége.
MN: Rockzenészi népszerűséged bizonyos közösségi, politikai szerepvállalást is magával hozott. Tevékenykedsz még az LMP háza táján?
LA: Elkezdtem, és aztán be is fejeztem. Pontosan tudom, mire voltam használható ebben a történetben. A Civilek a Mecsekért Mozgalomnak segítettem annak idején kinyilvánítani a szándékát, hogy a Zengőn, aztán a Tubesen ne legyen radar. Hogy milyen politikai háttéralku miatt került a város ilyen helyzetbe, az mindegy. Tudod, ebből a szempontból én inkább lokálpatrióta vagyok, semmint honpolgár. Nem tudjuk ma sem, mit kap azért a város, hogy a területén van egy nagy gömb. Vannak pletykák, de úgy tűnik, hogy nem fogja nekünk megválaszolni már Toller László sem, és senki más. Úgy kerültem az LMP közelébe, hogy ezeket a zöldes árnyalatú civil kezdeményezéseket elsőként próbálták meg országosan szervezni. Természetesen akkor is és azóta is próbálnak rávenni, hogy országgyűlési listás legyek, de mondtam, hogy bár szívesen artikulálom a szándékaikat, egy percig se gondoljanak arra, hogy a választások kapcsán számíthatnak rám, mert ez lelkiismereti kérdés, és tök hülye helyzet volna, hogy elindulok, megszavaznak, és rögtön lemondanék. Mert lemondanék. Ettől függetlenül nagyon szeretném, ha bejutnának a parlamentbe, még mindig jobb, mint ha nem. Ennyi.
MN: Azért meg-megnyilatkozol néha ezen túl is arról, hogy mit gondolsz az ország helyzetéről.
LA: Amit a 90-es évek elején gondoltam, az nem változott olyan sokat. Annyi történt, hogy fölnőtt egy olyan generáció, amelynek nem alapélménye a rendszerváltás előtti élet. Amikor mint gyerek is, érzed azt a furcsa betompult reménytelenséget, amiről Cseh Tamás énekel, hogy "félelmes, álmos korom". Szóval, akiknek nem volt ez alapélmény, a mostani körülmények között óhatatlanul sodródnak olyan válaszok felé, amiket a Jobbik vagy az egyre izgalmasabbnak tartott más politikai kezdemények kínálnak. Nem hiszek a mozgalmakban, mert nem a világnézettől meg a szekértábortól függ az, hogy valaki jó ember-e. Attól, hogy az egyik a dzsesszzenét, a másik a rockzenét szereti, még örömét lelheti a közös munkában.
MN: Rosszulestek a Kossuth-díj miatti kritikák?
LA: Nézd, amikor a PANKKK-ot csináltuk, akkor ott voltak az ultraliberálisok, akik azt mondták, nem kell az állami támogatás a kezdőknek se, mindenki éljen meg, és a piac majd szabályozza a popzenét; egy olyan piac, ami nem létezik, illetve a végletekig leszűkült, leosztott. A másik oldal meg azt mondta, konkrétan a Magyar Nemzetben meg is írták, hogy a Szandi és Lovasi sorban állnak a PANKKK-pénztárnál. Mégis elvállaltam, csináltam, mert meg voltam róla győződve, hogy érdemes. Ha van párt, amit nem szeretek, az az MSZP, és nem tudom, miért adta nekem ez a kormány a Kossuth-díjat, de úgy néz ki, hogy ők is hallgatnak zenét, vagy beérkezett egy generáció, amelyik a maga módján ugyanúgy díjazza a saját zenéit, mint amikor annak idején a Postabank jutalmazta a Nagy Generáció prominenseit. Nem látok a dolgok mélyére, egy biztos, ez a legnagyobb állami kitüntetés, amit művészember Magyarországon kaphat. És amikor meghallottam, hogy ez a tisztesség megtörtént velem, akkor azt gondoltam, mondjanak egy érvet, hogy miért ne kéne elfogadnom, ha tudomásul is veszem, hogy ez az ország milyen állapotban van, és hogyan osztályozzák benne jóra és rosszra az embereket. Ha az, aki Kossuth-díjat kap, a rossz emberek közé sorolódik, akkor én rossz ember szeretnék lenni.
