Zene

Coco és Igor, Igor és Coco - istenem, hány lebilincselő történet fűződik Stravinsky és a divatkirálynő Chanel legendás viszonyához! Sehány se, ami persze annál is kevésbé meglepő, hiszen alighanem liezon sem volt e két huszadik századi kiválóság között. Mégsem igen szólhatunk a Jan Kounen 2009-es filmjében feltálalt koncepció ellen:

Aki azt várja, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház Maya című előadásától megkapja a napi (vagy évi) betevő operettjét, méghozzá rózsaszínű-mesés kiállításban, az meg is kapja. Aki pedig azt várja, hogy ugyanettől a Mayától megkapja majd a szokásos Zsótér-adagját, az is megkapja. De mindketten csalódottak lesznek egy picit.

Tizenhárom évvel ezelőtt egy Romániában született magyar fiatalember az angliai Hull városában telefonon vagy az utcán arra kért helyi, számára ismeretlen lakosokat, hogy öt percet eltölthessen otthonukban, s a házigazdák javaslatait követve elvégezhessen egy teljesen hétköznapi cselekedetet (hűtőmágnest rendezett, számítógépen játszott, gitározott, almát eszegetett), amit maguk az ott lakók rögzítettek videokamerával. Az Otthon az idegenben (I'm Home when I'm Not) című munka kétségkívül a legfigyelemreméltóbb a Pixel Galériában bemutatott, mind műfajilag, mind témáiban igen változatos videók közül, s megvan az az előnye is, hogy különösebb nehézség nélkül befogadható.

Francisco Sánchez Gómez a mamája iránti tiszteletből vette fel a Lucía vezetéknevet. Szegény, ötgyerekes családban született hatvanhárom évvel ezelőtt. Tizenegy évesen abbahagyta az iskolát, hogy a flamencóra koncentráljon. Több mint húsz lemezt készített, rangos zenei díjak birtokosa. Európai turnéja során Budapestet is érinti: szextettjével március 28-án, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a MűPában ad koncertet.

Owen Pallett az ismeretlen ismerős. A kanadai zenész neve hallatán talán kevesen kapják fel a fejüket, ha azonban azt mondjuk, hogy ő az a fickó, aki többek közt az Arcade Fire, a Grizzly Bear vagy a Pet Shop Boys albumaira készíti azokat az igencsak megkapó vonószenekari hangszereléseket, már mindjárt más a helyzet.

Ismerik önök E. C.

Óriási hiba lenne elmenni a kicsit erőltetett nevű New Keepers... debütlemeze mellett, még akkor is, ha az még tavalyi kiadású, hiszen 2009 egyik legjobb lemezét hozták össze ezek az arcok, akik amúgy annyira ismeretlenek, hogy csak annyit tudni róluk, hogy svédek.

Király András kiállítása a mai magyar társadalomra jellemző abszurd skizofréniára reflektál: egyszerre léteznek az elmaszatolt fogalmak és a végletekig kiélezett ellentétek. Műveinek közvetlen kiindulópontjai olyan képek, melyeket az internetes kereső a magyar kultúra szóösszetétel nyomán felkínál.

Nehéz az idegen nyelvű szóviccekkel, a minap az Egek urában vérzett el egy szép példány: Clooneynak dobozos üdítőt kínált a stewardess, a "Would you like a can, sir?"-ből azonban a fáradt főhős a "Szeretne-e rákot?" (can, sir mint cancer) felajánlást értette ki. Heti keserédesünk, a felnőttéválásos tinédzserfájásokat női öltözőszaggal ötvöző Hajrá Bliss! is hemzseg az amerikás szóviccektől, de ez nem öncél, hanem az itt bemutatott sportág, a rollerderby velejárója.

A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét 2010-ben olyan kedves hagyományőrző egyesületnek gondolná az ember, amilyenbe a kosárfonók is szerveződnek. Pedig ennél többről van szó - aki látta a Fonogram Magyar Zenei Díjátadó Gálát, az tudja, miről beszélek.

című regényének főhőse amolyan pitiáner amerikai egzisztencialista. (Ne feledjük, a könyv 1958-ban íródott!) És nem csupán azért, mert Sartre és Kafka műveit idézi prédikációiban.

A norvég Ulver majd' húszéves működése alatt először tavaly májusban állt színpadra, ami annyira bejött a zenészeknek, hogy két nyári koncert után egy komplett miniturnét is lekötöttek Európában, sietve hozzátéve, hogy úgyis ez lesz az első és az utolsó turnéjuk, úgyhogy ismétlésben ne nagyon reménykedjen senki. Ezzel a zenekar meg is tett mindent azért, hogy az Ulver magyarországi koncertje kellően különleges esemény legyen, s így gyakorlatilag megteljen az egész A38, ugyanakkor nyitott kérdés maradt, mit képes produkálni egy eddig csak a stúdióban létező, az utolsó anyagán (Shadows Of The Sun) nem is túlzottan vitézkedő, black metalból elektróízekkel fűszerezett experimentális zenére váltó, kimondottan csak albumon hatásosnak gondolt csapat. Hogy őszinte legyek: örültem volna, ha vannak akkora punkok, hogy bevállalják definitív black metal lemezük, a Nattens Madrigal eljátszását elejétől a végéig, de erre nyilvánvalóan nem volt esély.

Az utóbbi hat év úgy telt el, hogy Joe Goddard és Alexis Taylor, a két ihletett komponista és figyelemre méltó előadó időnként kisütött valamit. A nehezen kontrollálható ötletrohamok és a szorgalmas komponálási-hangrögzítési folyamat gyümölcse rendre egy-egy Hot Chip-album volt, s ha kész lett a mű, máris kezdhettünk tűnődni azon, hogy ez vajon a kétségbevonhatatlan zsenialitás újabb bizonyítéka-e, avagy "csupán" egy eljövendő tökéletes lemez csalfa ígérete. De hát miről is beszélünk: a One Life Stand már a negyedik sorlemezük - ennyi idő és munka nyomán már éppen elég elfogult rajongót tudtak meggyőzni önnön korszakalkotó jelentőségükről. S most sem kell csalódnunk: negyedszerre is egy mélységesen rokonszenves, több hallgatás után még jobban kibomló, sok-sok ötlettel teli lemezanyagot tettek le az asztalra. Ráadásul az új album messze van attól is, hogy önismétlőnek nevezhessük - különösen a két éve publikált Made In The Darkkal összehasonlítva. Meg kell hagyni, Goddard és Taylor utólag ha nem is elhibázottnak, legalábbis kissé túlzónak tartja a korábbi album koncepcióját, amelybe - amúgy virtuálisan - csaknem egy dupla albumra való zenei ötletet és kezdeményt zsúfoltak. Érzésük szerint az új lemez sokkal inkább visszautalás a kettővel korábbi The Warning megejtő egyértelműségére.

underground, szufi transz, tuareg blues és egy mali király - ez annyi, mint tizennyolc és fél csillag összesen.