A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét 2010-ben olyan kedves hagyományõrzõ egyesületnek gondolná az ember, amilyenbe a kosárfonók is szervezõdnek. Pedig ennél többrõl van szó - aki látta a Fonogram Magyar Zenei Díjátadó Gálát, az tudja, mirõl beszélek. Akadtak persze mai ésszel nehezen felfogható, fura pillanatok. A Gundel Takács-Novodomszky mûsorvezetõ páros tevékenysége szinte a busójárás élményét nyújtotta, de Rátkai Károly rendõr alezredes kitüntetésén is lehetett csodálkozni nagyokat. A fõszerep azonban tényleg a zenéé volt: közel húsz hazai kategóriában hirdetett gyõztest a zsûri, azaz léteznek még magyar lemezek! Csak éppen jól titkolják õket, mint a kortárs komolyzenei kategóriában gyõztes Sc.Art bemutatkozó albumát is. Pedig II. Lengyelfi Miklós és Márton András, a KFT ritmusszekciója ifj. Kurtág György szintetizátorvarázslóval karöltve izgalmas dologra vállalkozott. A világûr hangjait felhasználva komponáltak tíz egymásba úszó instrumentális darabot, valahol a progresszív rock, a fúziós dzsessz és a celofánhangzású, nyolcvanas évekbeli sci-fi filmzenék metszetében. NASA-ûrszondák által készített felvételeket használtak, mint a Jupiter mágneses terének rezgései, a Szaturnusz forgásának rádiójelei, vagy az a zaj, amit a Napból kiáramló elektronok keltenek a Föld légkörének csapódva. De a Sc.Art lemeze nem csillagászoknak szól, nehogy bárki is háromnegyed órányi sistergésre és sercegésre gondoljon! Az ûrhangokból kozmikus elektrock tételek születtek, amelyek hol a Tangerine Dream kavargó szintetizátorhangzását, hol a Hawkwind lüktetését idézik, de ott csikorognak bennük a kilencvenes évek house-zenéjének savas effektjei is, az egyik középsõ tétel pedig folkos dallamával okoz meglepetést. A lemez legnagyobb erénye ez a könnyed, mindent szívesen kipróbáló pajkosság. A hangszerek huncutul feleselnek egymással, ahogy a három középkorú zenész ûrhajósat játszik.
SzemTanú, 2010
****
