Paco de Lucía: Spanyolország legdélibb csücskén, egy Algeciras nevű halászfaluban születtem, az ottani cigány közösségben nőttem fel. Apám, a nagybátyám, a testvéreim mind flamencozenészek. Nagyon szegények voltunk, mondhatni, a túlélés szempontjából volt számomra létkérdés, amikor gitározni kezdtem. Eredetileg énekelni szerettem volna, de túl szemérmes voltam hozzá. A hangszerbe feledkezve jobban át tudtam adni az érzéseimet. Idővel némileg javultak az életkörülményeink, de nekem alapvetően megmaradt az örömzenészi hozzáállásom. Manapság pedig kimondottan büszke vagyok, amikor azt tapasztalom, hogy a flamenco velem együtt betört a világ legnagyobb koncertpódiumaira is. Spanyolországban sokáig "megvetett" műfajnak számított, a rádiókban sem lehetett hallani. Egyszóval a flamenco az én identitásom idestova ötven éve, és bármilyen más műfajokban is kalandozom, ehhez a "bölcsőhöz" a végsőkig ragaszkodom.
MN: A hagyományok továbbvitele érdekli jobban vagy az újítás?
PDL: Érdekes, hogy ezt kérdi, mert volt idő, amikor a hagyományőrzők nem különösebben értékelték a zenémet. Amikor például megalakítottam az együttesem elektromos basszusgitárral, fuvolával, ütőhangszerekkel, az valóságos támadásnak számított a hagyományok ellen. Manapság pedig már ezt a flamencoformát ismerik. Inspirációt pedig folyamatosan a fiatalabb zenészektől merítek. Nyitott szemmel és füllel járok a világban.
| ||
MN: Mi a véleménye a flamenco jelenlegi helyzetéről és jövőjéről?
PDL: Annyi bizonyos, hogy nagy megbecsülésnek örvend world music körökben. Ennek a legfőbb okát abban látom, hogy autentikus. Azok a zenészek ugyanis, akik szinte az anyatejjel szívták magukba a flamencót, olyan húrokat pengetnek meg az emberek lelkében, olyan érzéseket, hangulatokat hívnak elő, amelyek valódiak, igazak. A flamencónak ugyanis semmi köze a látszatokhoz. Olyasfajta hiányt pótol, amit másban nem találnak meg. Remélem, hogy azok a zenészek, akik valamilyen módon a követőimnek vallják magukat, képesek ugyanezt a "küldetést" teljesíteni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a modern világnak iszonyatos szüksége, igénye, vágya van mindarra, ami nem hamis, megjátszott, művi.
MN: Érdekelne, hogy ön szerint mekkora szerepet kap a stílusában a technika, és mekkorát a fantázia.
PDL: A hiányosságaim közé tartozik, hogy nem tudok kottát olvasni. De amikor a koncertek után odajönnek hozzám diákok és megmutatják a dalaim partitúráit, az nagyon jó érzéssel tölt el. Az élet nagylelkűen bánt velem talentumok és lehetőségek dolgában egyaránt. Van bizonyos tehetségem a technika terén, másfelől hatalmas energiák és érzelmek működnek bennem. Az önkifejezésben sokat segít a gyakorlat, a technika, de mit sem érne mindez a szívből jövő inspirációk nélkül.
MN: Minek a hatására keverte a dzsesszt, a klasszikus zenét, az afrokubai elemeket és a latin dallamvilágot a flamencóval?
PDL: Minden jó zenét szeretek és hallgatok. Azáltal, hogy főleg fiatalokkal vagyok körülvéve a színpadon, a lemezstúdiókban, nyitott lettem a legkülönfélébb műfajokra. Nagy előnye a kornak, hogy az előtted járó nemzedékektől sokat tanulhatsz. Az egyik zenészem például, Josele (Ni–o Josele gitáros - a szerk.) kiváló dzsesszmuzsikus, mindamellett, hogy fantasztikus flamencogitáros. Alain Pérez basszusgitáros pedig, aki Kubából származik, egy latin pop-dzsessz zenekar alapítója.
MN: 1981-ben Al di Meolával és John McLaughlinnal létrehívtak egy gitártriót.
PDL: Eredetileg John McLaughlin akkori menedzsere, Berry Marshall ötlete volt ez a szokatlan felállás. Egy valóban újszerű kezdeményezés, aminek egyikünk sem tudta a kimenetelét. Minden elképzelésünket felülmúlta a hatalmas siker, amit ezzel a formációval arattunk. Kíváncsiságból mentünk bele - különösen számomra jelentett nagy kihívást ilyen képzett, hozzám képest "elegáns" muzsikusokkal társulni. A végeredmény pedig az volt, hogy mindhárman megélhettük az improvizáció szabadságát, aminél nincs szebb dolog a világon. Azóta a saját zenémben is sokkal bátrabban, szabadabban improvizálok.
MN: Volt idő, amikor évekre visszavonult. Mit keresett és talált meg Mexikóban, és miért döntött aztán úgy, hogy visszatér Európába?
PDL: Szerettem Mexikóban élni. Részben a feleségem miatt költöztem oda, aki mexikói. Soha nem voltam a szó hagyományos értelmében vett városlakó. Tény, hogy a koncertélet, a lemezfelvételek az urbánus léthez kötik az embert. Mexikóban a dzsungelben laktunk, egy civilizációmentes környezetben. És ez tökéletesen megfelelt az én nomád életszemléletemnek. Amióta viszont a gyerekeim iskoláskorba léptek, arra kényszerültünk, hogy másfajta életformára rendezkedjünk be. Ezért jöttünk vissza Spanyolországba, Toledóba és Mallorcára. Végtére is Európa a hazám, itt tudok élő kapcsolatban lenni a zenészeimmel. És most éppen olyan időszakomat élem, amikor újra többet szeretnék koncertezni.
