ERSATZMUSIKA: SONGS UNRECANTABLE Még a kilencvenes évek elején, a valamikori Szovjetunió tagállamaiból verődtek össze Berlinben az Ersatzmusika tagjai. Sűrű és mély, feledhetetlen bélyegekkel érkeztek, ez már az első hangjukból kiderül. Ezeket a "bélyegeket" sokáig csak zenei "leveleiken" küldözgették a neten a barátaiknak, mert arra gondolni sem mertek, hogy igazi lemezt is készíthetnének. Nem ahhoz szoktak odahaza. Csak valami pótlékhoz, valami utánzathoz, amibe jobb híján azért bele lehet kapaszkodni. Ezt jelenti az Ersatz.
A zenekar kulcsfigurája, a billentyűs-énekes Irina Dubrovskaja képzőművészként is jelentős, de berlini élete most inkább a zenéről szól. 1995 és 2001 között neki már jelentek meg dolgai az Unterwasser nevű zenekarral. Gyönyörű arc, súlyos lélekkel, mint valami tépett underground angyal. És hát lényegében a 2006 óta működő Ersatzmusika is ilyen. Orosz underground, sanzon, cigányzene, zsidó zene, városi folk, mit tudom én, mi - mindennek a keveréke. Az első lemezükön (Voice Letter, 2007) végig oroszul, az újabbon már inkább angolul énekelnek, de ez egy öltést sem számít, azt kell mondanom. Meg azt, hogy nem tudom megítélni, melyik lemezük jobb. Aki fogékony a különleges érzékenységre és mindarra, ami a sorsnak, az esendőségnek vagy a melankóliának a szinonimája, az bátran benevezhet rájuk. Csak legyen hozzá ereje. (Asphalt Tango, 2009) *****
NAWAL: AMAN Kissé megkésve, de annál masszívabb elragadtatással fedeztem fel az indiai-óceáni Comore-szigetekről Franciaországba települt Nawalt. Amit magával hozott, az a zenei befolyásait tekintve is lenyűgöző kombináció: mindenféle agyalás nélkül, zsigerből egyszerre helyi, arab, perzsa, indiai, afrikai és madagaszkári. Ugyanakkor ennél a dalszerző-lantos-énekesnőnél még fontosabb a szellemi örökség: a mélységes és varázslatos szufi hit, amitől több mint spirituálisak: mennyeiek, eksztatikusak, transztól szárnyalók a dalai. (Amik közt olyan nagyságrendűt, mint amilyen az Ode a Maarouf című, csak a legnagyobbak alkottak ebben a műfajban.) Nawal olykor az anyanyelvén, máskor angolul vagy franciául énekel, és négytagú zenekarának hangszerelése (kalimba, nagybőgő, ütőhangszerek, lant) is arra mutat, amerre minden szufi zene törekszik: azon az úton jutni el istenhez, amelyen minél több ember is megérinthető. Ilyenkor persze roppant könnyű célt téveszteni. De a kiválasztottaknak, mint Nawal, sikerül. (nawali.com, 2007) *****
TAMIKREST: ADAGH A tuareg "sivatagi" bluesra az ezredforduló környékén figyelt fel a világ. Alapjait még a hetvenes évek végén rakta le a - manapság már kultikus - mali Tinariwen zenekar, iskolát teremtve követői, mint mondjuk a már ugyancsak híres Terakaft vagy Etran Finatawa előtt. Most pedig egy új ígéret robbant a színtérre, amelyről máris olyasmiket olvasni, hogy "a sivatagi bluesban elkezdődött vele a jövő".
Mint tudjuk, a "sivatagi blues" több mint irányzat: ez bizony kőkemény életmód. A gyilkos napsütés, a szárazság és a sivatag könyörtelensége mellett az újra és újra lángra lobbanó polgárháború és a folytonos vándorlás vagy menekülés van mögötte. A Tamikrest zenekar tagjai Kidal városában verődtek össze, és azt jelenti a nevük, hogy összefonódás. Koalíció. Mindazokból a stílusokból - a pszichedelikus tamashek gitározástól az arab popzenén át a rockig -, amely addig a hátterükül szolgált. 2009-ben meghívást kaptak a rangos Sivatag Fesztiválra, ahol felfigyelt rájuk az amerikai folk-rock legenda, Chris Eckman. Felfigyelt, és azonnal lecsapott. Egyrészt beolvasztotta őket a Dirtmusic nevű zenekara tavasszal esedékes albumába, másrészt az ő irányításával jelent most meg az első Tamikrest-album. Az Adagh az első hallásra akár Tinariwen is lehetne, de tényleg érződik rajta valami friss szél. Mélyebbek a grúvok, dögösebb a basszus, kevesebb a hardcore, viszont több a dallam, vagy úgymond a rádióbarát slágergyanú. Abból pedig olyan tutit, mint az Aicha, még nem is hallottam ebben a műfajban. De azért nem kell hígulástól félni. És aki a tömény pszichedéliára vágyik, végül a Toumastintól megkapja. Csak találjon utána magára. (Glitterhouse Records, 2010) **** és fél
SALIF KEITA: LA DIFFÉRENCE Salif Keita már jó párszor megfordult ezeken a hasábokon. Dióhéjban ő az a mali énekes, aki minden idők leghendikepesebb királyi leszármazottjának számít: aki kétszeresen is száműzetésre kényszerült. Albinóként a szülőföldjéről, énekesként pedig - szembefordulva a kasztrendszer törvényeivel - az apai házból. Meglehetősen hányatott sorsú vándorénekesként tengődött, amíg Bamakóban a felkapott Rail Band, majd az Ambassadeurs énekese nem lett, ez utóbbival készítette első híres lemezét is, a Mandjout. Aztán mint annyian Afrikából, ő is Franciaországba tette át a székhelyét, ahol Mory Kantéval egyetemben az elektronikus alapú nyugat-afrikai tánczene letéteményeseként robbant.
Az ezredforduló eljövetelével Keita lemezeire is hatott az akusztikus, neotradicionális hullám. A La différence is azon az úton jár, mint a 2002-es Moffou vagy a 2005-ös M' Bemba, de azért arról nincs szó, hogy "beállt" volna. Olykor a dzsessz felé kacsingat (zongorával és bőgővel), máshol arab színezetével tűnik ki (trombitával és lanttal), és az sem hétköznapi, hogy míg zeneileg a lírai hangvétel uralja, tematikájában átszövi azon atrocitásokkal szemben, amiket az albinók még elszenvednek Afrikában. Két számot ismerünk már - Folon, Papa -, de ezekbe most jócskán belenyúlt, a himnikus címadó dalból alighanem megahit lesz, mégsem mondom, hogy fenékig tejfel: ebből az anyagból hiányoznak az eksztatikus pillanatok. (Universal, 2010) ****
