Lemez - World music: orosz

Zene

underground, szufi transz, tuareg blues és egy mali király - ez annyi, mint tizennyolc és fél csillag összesen.

ERSATZMUSIKA: SONGS UNRECANTABLE Még a kilencvenes évek elején, a valamikori Szovjetunió tagállamaiból verődtek össze Berlinben az Ersatzmusika tagjai. Sűrű és mély, feledhetetlen bélyegekkel érkeztek, ez már az első hangjukból kiderül. Ezeket a "bélyegeket" sokáig csak zenei "leveleiken" küldözgették a neten a barátaiknak, mert arra gondolni sem mertek, hogy igazi lemezt is készíthetnének. Nem ahhoz szoktak odahaza. Csak valami pótlékhoz, valami utánzathoz, amibe jobb híján azért bele lehet kapaszkodni. Ezt jelenti az Ersatz.

A zenekar kulcsfigurája, a billentyűs-énekes Irina Dubrovskaja képzőművészként is jelentős, de berlini élete most inkább a zenéről szól. 1995 és 2001 között neki már jelentek meg dolgai az Unterwasser nevű zenekarral. Gyönyörű arc, súlyos lélekkel, mint valami tépett underground angyal. És hát lényegében a 2006 óta működő Ersatzmusika is ilyen. Orosz underground, sanzon, cigányzene, zsidó zene, városi folk, mit tudom én, mi - mindennek a keveréke. Az első lemezükön (Voice Letter, 2007) végig oroszul, az újabbon már inkább angolul énekelnek, de ez egy öltést sem számít, azt kell mondanom. Meg azt, hogy nem tudom megítélni, melyik lemezük jobb. Aki fogékony a különleges érzékenységre és mindarra, ami a sorsnak, az esendőségnek vagy a melankóliának a szinonimája, az bátran benevezhet rájuk. Csak legyen hozzá ereje. (Asphalt Tango, 2009) *****

NAWAL: AMAN Kissé megkésve, de annál masszívabb elragadtatással fedeztem fel az indiai-óceáni Comore-szigetekről Franciaországba települt Nawalt. Amit magával hozott, az a zenei befolyásait tekintve is lenyűgöző kombináció: mindenféle agyalás nélkül, zsigerből egyszerre helyi, arab, perzsa, indiai, afrikai és madagaszkári. Ugyanakkor ennél a dalszerző-lantos-énekesnőnél még fontosabb a szellemi örökség: a mélységes és varázslatos szufi hit, amitől több mint spirituálisak: mennyeiek, eksztatikusak, transztól szárnyalók a dalai. (Amik közt olyan nagyságrendűt, mint amilyen az Ode a Maarouf című, csak a legnagyobbak alkottak ebben a műfajban.) Nawal olykor az anyanyelvén, máskor angolul vagy franciául énekel, és négytagú zenekarának hangszerelése (kalimba, nagybőgő, ütőhangszerek, lant) is arra mutat, amerre minden szufi zene törekszik: azon az úton jutni el istenhez, amelyen minél több ember is megérinthető. Ilyenkor persze roppant könnyű célt téveszteni. De a kiválasztottaknak, mint Nawal, sikerül. (nawali.com, 2007) *****

TAMIKREST: ADAGH A tuareg "sivatagi" bluesra az ezredforduló környékén figyelt fel a világ. Alapjait még a hetvenes évek végén rakta le a - manapság már kultikus - mali Tinariwen zenekar, iskolát teremtve követői, mint mondjuk a már ugyancsak híres Terakaft vagy Etran Finatawa előtt. Most pedig egy új ígéret robbant a színtérre, amelyről máris olyasmiket olvasni, hogy "a sivatagi bluesban elkezdődött vele a jövő".

Mint tudjuk, a "sivatagi blues" több mint irányzat: ez bizony kőkemény életmód. A gyilkos napsütés, a szárazság és a sivatag könyörtelensége mellett az újra és újra lángra lobbanó polgárháború és a folytonos vándorlás vagy menekülés van mögötte. A Tamikrest zenekar tagjai Kidal városában verődtek össze, és azt jelenti a nevük, hogy összefonódás. Koalíció. Mindazokból a stílusokból - a pszichedelikus tamashek gitározástól az arab popzenén át a rockig -, amely addig a hátterükül szolgált. 2009-ben meghívást kaptak a rangos Sivatag Fesztiválra, ahol felfigyelt rájuk az amerikai folk-rock legenda, Chris Eckman. Felfigyelt, és azonnal lecsapott. Egyrészt beolvasztotta őket a Dirtmusic nevű zenekara tavasszal esedékes albumába, másrészt az ő irányításával jelent most meg az első Tamikrest-album. Az Adagh az első hallásra akár Tinariwen is lehetne, de tényleg érződik rajta valami friss szél. Mélyebbek a grúvok, dögösebb a basszus, kevesebb a hardcore, viszont több a dallam, vagy úgymond a rádióbarát slágergyanú. Abból pedig olyan tutit, mint az Aicha, még nem is hallottam ebben a műfajban. De azért nem kell hígulástól félni. És aki a tömény pszichedéliára vágyik, végül a Toumastintól megkapja. Csak találjon utána magára. (Glitterhouse Records, 2010) **** és fél

SALIF KEITA: LA DIFFÉRENCE Salif Keita már jó párszor megfordult ezeken a hasábokon. Dióhéjban ő az a mali énekes, aki minden idők leghendikepesebb királyi leszármazottjának számít: aki kétszeresen is száműzetésre kényszerült. Albinóként a szülőföldjéről, énekesként pedig - szembefordulva a kasztrendszer törvényeivel - az apai házból. Meglehetősen hányatott sorsú vándorénekesként tengődött, amíg Bamakóban a felkapott Rail Band, majd az Ambassadeurs énekese nem lett, ez utóbbival készítette első híres lemezét is, a Mandjout. Aztán mint annyian Afrikából, ő is Franciaországba tette át a székhelyét, ahol Mory Kantéval egyetemben az elektronikus alapú nyugat-afrikai tánczene letéteményeseként robbant.

Az ezredforduló eljövetelével Keita lemezeire is hatott az akusztikus, neotradicionális hullám. A La différence is azon az úton jár, mint a 2002-es Moffou vagy a 2005-ös M' Bemba, de azért arról nincs szó, hogy "beállt" volna. Olykor a dzsessz felé kacsingat (zongorával és bőgővel), máshol arab színezetével tűnik ki (trombitával és lanttal), és az sem hétköznapi, hogy míg zeneileg a lírai hangvétel uralja, tematikájában átszövi azon atrocitásokkal szemben, amiket az albinók még elszenvednek Afrikában. Két számot ismerünk már - Folon, Papa -, de ezekbe most jócskán belenyúlt, a himnikus címadó dalból alighanem megahit lesz, mégsem mondom, hogy fenékig tejfel: ebből az anyagból hiányoznak az eksztatikus pillanatok. (Universal, 2010) ****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.