Bálint András - kivált az elõadás elején - nem kevés színészi öniróniával játssza Solnesst; ez jót tesz a figurának is, a darabnak is. Kár, hogy Kiss Csaba rendezése aztán kiengedi ezt az öniróniát, és komorrá, sõt tragikussá színezi azt az utat, amelyet Solnessnek végig kell járnia. Mintha tétje lenne ennek a szimbolikus toronyra mászásnak, és mintha ez a tét a siker és Hilde Vangel szerelme lenne. Pedig hát egyiket sem szabadna túl komolyan venni - ma érdekesebbnek tûnik e toronyba mászás, e kényszeredett próbatétel bûnhõdés jellege; bûnhõdni ugyanis bõven van miért ennek a Solnessnak.
Alinét, Solness feleségét (és áldozatát) Kováts Adél játssza; nagyjából annyi fedettséggel és rejtélylyel, ami izgalmassá teszi kapcsolatukat. Hilde - Marjai Virág - viszont zajosan és zsizsegõsen kavarja fel, amit állóvíznek hisz, és elnyomja a halványabb, de mélyebb árnyalatokat. Hajtja elõre Solnesst az úton - és (ez egyébként jó eleme az alakításnak) nemigen látja, hogy voltaképpen nem róla van itt szó, és nem hajlandó látni, mit csinál valójában. De hogy mirõl van itt szó, és milyen az a valami, amirõl a játék szólna - ez nem bír áttörni ezen a hangos felszínen.
A Radnóti Színháznak jól áll ez az Ibsen-féle, hagyományos, érzékeny, lélektanilag alaposan kielemzett színjátszás. Nem bánnám a hagyományost; most épp az érzékenységet és a lélektani alaposságot nem láttam eléggé. A vége pedig kifejezetten ügyetlenre sikerült.
Radnóti Színház, december 21.
***
