színház - HENRIK IBSEN SOLNESS ÉPÍTÕMESTER

  • - ki -
  • 2009. február 5.

Zene

című darabját viszonylag ritkán veszik elő, és ennek alighanem csak egyik oka, hogy túlságosan is nyitottan mutatja, miről szól. Hát tényleg arról, hogy ez a kétségkívül tehetséges építőmester, Solness nem tűr meg vetélytársat maga körül; sem embert, sem az időt.
címû darabját viszonylag ritkán veszik elõ, és ennek alighanem csak egyik oka, hogy túlságosan is nyitottan mutatja, mirõl szól. Hát tényleg arról, hogy ez a kétségkívül tehetséges építõmester, Solness nem tûr meg vetélytársat maga körül; sem embert, sem az idõt. Hogy hajdani, bûnökkel is szerzett "legjobbságát" nem ereszti, pedig már nem bizonyítja - csak akkor, amikor egy fiatal lány, Hilde Vangel erre rákényszeríti. És ebbe belehal - mert már nem a legjobb.

Bálint András - kivált az elõadás elején - nem kevés színészi öniróniával játssza Solnesst; ez jót tesz a figurának is, a darabnak is. Kár, hogy Kiss Csaba rendezése aztán kiengedi ezt az öniróniát, és komorrá, sõt tragikussá színezi azt az utat, amelyet Solnessnek végig kell járnia. Mintha tétje lenne ennek a szimbolikus toronyra mászásnak, és mintha ez a tét a siker és Hilde Vangel szerelme lenne. Pedig hát egyiket sem szabadna túl komolyan venni - ma érdekesebbnek tûnik e toronyba mászás, e kényszeredett próbatétel bûnhõdés jellege; bûnhõdni ugyanis bõven van miért ennek a Solnessnak.

Alinét, Solness feleségét (és áldozatát) Kováts Adél játssza; nagyjából annyi fedettséggel és rejtélylyel, ami izgalmassá teszi kapcsolatukat. Hilde - Marjai Virág - viszont zajosan és zsizsegõsen kavarja fel, amit állóvíznek hisz, és elnyomja a halványabb, de mélyebb árnyalatokat. Hajtja elõre Solnesst az úton - és (ez egyébként jó eleme az alakításnak) nemigen látja, hogy voltaképpen nem róla van itt szó, és nem hajlandó látni, mit csinál valójában. De hogy mirõl van itt szó, és milyen az a valami, amirõl a játék szólna - ez nem bír áttörni ezen a hangos felszínen.

A Radnóti Színháznak jól áll ez az Ibsen-féle, hagyományos, érzékeny, lélektanilag alaposan kielemzett színjátszás. Nem bánnám a hagyományost; most épp az érzékenységet és a lélektani alaposságot nem láttam eléggé. A vége pedig kifejezetten ügyetlenre sikerült.

Radnóti Színház, december 21.

***

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.