Mi a baj az irodalomkritikával? Egyáltalán, baj van? "Válság nincs, forradalom nincs, nem kell az ajtót sem berúgni, sem szélesebbre tárni - ehelyett inkább vegyük fel a 'kis kritikavita' során eddig elejtett fonalat, és folytassuk a beszélgetést. Mert különben megint tíz évet várhatunk arra, hogy történjen valami érdekes." Így inkább befejezni szoktak szövegeket (Bárány Tibor sem tesz másképp), nem elkezdeni, de úgy gondolom: ez a belátás lehet az alapja a témáról való értelmes beszédnek. Különben kapkodás lesz belőle, meg stressz, meg nagyotmondás.
De pardon, előresiettem, hiszen a nyájas olvasónak, azt hiszem, tartozom némi magyarázattal. Miről van szó? Mi volt tíz éve? És mi van most? Nos, '96-ban volt az ún. "kritikavita". Hogy miről szólt, arról megoszlanak a vélemények (túl azon, hogy a kritikáról, bár, ki tudja...) - arról is, hogy kik álltak szemben, és arról is, hogy mi lett a vége. Egy biztos: máig érezhetni a hatását. Az a történet a József Attila Kör (JAK) Tanulmányi Napjain kezdődött, a jelen írás tárgyát képező kötet pedig a tavalyelőtti, Az ítélőerő kritikája című JAK-tanácskozás előadásait gyűjti össze, megrostálva, valamint kiegészítve számos, utólagos felkérésre született írással és az ősszel lezajlott, lagymatag vita anyagával. Persze utóbbiakat is megválogatta Bárány és Rónai András, a két gondos szerkesztő: nagyjából minden itt van, ami értékként keletkezett a több műfajban is dúló (no, ez talán túlzás, inkább zajló, zajolgató) vitában.
Dunajcsik Mátyás e lap hasábjain közzétett vitatható és vitatandó dolgozatát (Az olvasó lázadása - MaNcs, 2007. augusztus 16.) követő, az internetnek (főleg a blogoszférának) az irodalom(kritiká)ra gyakorolt hatását és a mindenfélének elmondott offline kritika feltételezett problémáit a középpontba állító vitacikkek nagyrészt valóban "szép közhelyek és izgalmas tévhitek" (Bárány) sorjáztatásában merültek ki. Ugyanebben Valuska László, a kötetben sokszor emlegetett Könyvesblog alapítója is jeleskedett, aki a litera.hu-nak adott, 2007-es interjújában nem átallotta szegény magyar kritikát - egyebek mellett - belterjesnek, unalmasnak, tudományos(kodó)nak titulálni - vagdalkozása nagy felzúdulást keltett.
Nem fogom vázolni a különböző álláspontokat, inkább arra hívnám fel a figyelmet (Margócsy István dolgozata nyomán), hogy a modernitás története során a műbírálat mindig is élesen reflektált saját gyakorlatára, és mindig voltak, akik (sokkal) többet, (nagyon) mást vártak volna tőle. Ez jelentheti azt, hogy maga a műfaj rossz (persze nem), vagy hogy egyszerűen már létezésének ténye is provokatív. Többször is elhangzik a könyvben, hogy az írók jó része még mindig nem tudja kezelni a kritikát: látványosan legyint rá, aztán otthon telesírja a párnát (írja például Szerbhorváth György). De Valuska szerint a laikus olvasót is sértik a manapság divatos, de számára érthetetlen, bonyolult nyelvű recenziók. Lám, a kritikust az írók és olvasók kereszttüzében látjuk viszont. Előbbiek lelki csipkéit nem ismerhetem, viszont olvasni én is olvasok, és úgy tűnik, hogy a kritika nyelve (ami nincs, de erről később) '96 óta, úgymond, "érthetőbb", vagy ha tetszik: élvezetesebb lett. Kálmán C. György mutat rá arra, hogy a filmkritika mennyire közel került a köznyelvhez, és efelé tendál az irodalmi bírálat is, amire rásegíthet az internetes diskurzus, de nem ez az (egyedüli) oka.
A könyvekről szóló online beszéden belül érdemes elkülöníteni a "valódi", privát blogokat a szerkesztett portáloktól. Utóbbiak szövegei inkább csak közegükben különböznek nyomtatott társaiktól, stílusban nem, míg a blogbejegyzések egyszerűen nem kritikák, más a funkciójuk, céljuk és így tovább. Az internetes lapok közül az NKA által üzemeltetett Revizor anyagai például alighanem az ÉS-ben vagy a Narancsban is megjelenhetnének, keveseknek tűnne fel. (A linkek, a hipertextek viszont eltűnnének, ez fontos.) Természetesen a rövid ismertetőket közlő Könyvesblog sem blog (erre többen felhívják a figyelmet, mások viszont elsiklanak fölötte), hiszen ott is fizetett recenzensek (úgy-ahogy) szerkesztett szövegei jelennek meg. Így tehát ha arra a következtetésre jutunk, mint Dunajcsik a vitaindítójához fűzött kiegészítésében vagy Tófalvy Tamás a külhoni helyzetet alaposan bemutató tanulmányában, tudniillik, hogy a Könyvesblog megjelenése gyakorlatilag nem hozott változást a kritikai életben, akkor ez még nem jelenti azt, hogy az egyre szaporodó blogger-olvasók működése sem fog (bár vannak kétségeim). Tófalvy arról is beszámol, hogy a nálunk még probléma nélkül az ártatlanság és őszinteség lovagjaiként kezelt bloggerek később itthon is könnyen beépülhetnek a marketing eszköztárába. Mocskos pénzügyekről egyébként kevés szó esik a könyvben, pedig megérne egy misét az is, hogy mennyire tekinthető piaci tényezőnek a kritika, tehát ha én azt írom ide, hogy ez a legjobb tanulmánykötet, amit életemben olvastam, és ezt érvekkel is alátámasztom, akkor ez hány pluszvásárlót jelent. (Van egy tippem persze.) Szintén hiányoltam az iskolai oktatás szerepének vizsgálatát, mert lehet, hogy hülyén hangzik, de a kortárs irodalom és kritikájának sorsa a tantermekben dől el - erre időnként emlékeztessük magunkat.
Ahogy arra is, hogy az irodalomkritika kivételezett helyzetben van. Ez egyértelmű abból a blokkból, amely a színház, illetve a "komoly" és "populáris" zene recepcióját, a tévé-, média- és filozófiakritikát mutatja be egy-egy írással. Ebből a kitekintésből nyilvánvaló, hogy az irodalomkritika demokratikusabb (például a hetilapoknál sok esetben a színikritika egyetlen szerző privilégiuma, könyvekről viszont sokan és többet is írnak), gazdagabb és talán nagyobb hatással is bír a szemlézett közegre, mint más területeken. Rétegzettebb is, hiszen - bár működhetne jobban, de - létezik az üdvös munkamegosztás a napilapok (internetes portálok), hetilapok, irodalmi folyóiratok és tudományos szaklapok között (hasznos adalék ehhez László Emese esettanulmánya). Úgyhogy mielőtt nekiállnánk a napilapkritika elsorvadásán siránkozni, vagy azon, hogy a kritikaírásból nem lehet megélni (mikor lehetett? hol lehet?), végezzünk gyors összehasonlításokat. (Egyébként az előbbi közhelyes panaszok bántóan sokszor visszatérnek.)
Végül nekem is válaszolnom illene az első mondat kérdésére. Tényleg nincs válság (illetve mindig az van - ez a kettő ekvivalens), és ebben a hitben ez a kötet is megerősített. Nem (csak) azzal, amit állít, hanem azzal, ahogy: mindenekelőtt a humorával. Bán Zoltán András sziporkázó futamai Balassáról, a Főítészről, Vári György élcelődése Teslár Ákos és a Könyvesblog egyik kritikáján, Rákai Orsolya közhely- és paradoxontára a kritika feladatáról: miközben megnevettetnek, meg is nyugtatnak. Ha a magyar irodalomértés tud magáról kritikusan, de humorral, jókedvűen beszélni, akkor olyan nagy baj nem lehet. Kisebb bajok vannak: gyakran tényleg kiszámítható, milyen kritikát kap majd egy könyv (ezt Valuska is felrója), néha látható az érdekek hálója, és ami a legrosszabb: a kritikák nem beszélgetnek egymással. Lehetne még folytatni, de kerülném az általánosításokat, mert akárhogy is vélekedjünk róla, az irodalomkritika sokszínűségét nehéz lenne eltagadni (vegyük alapul Károlyi Csaba felsorolását személyes vallomásba torkolló írásában). Nem sok értelme van tehát bírálni a nyelvét és a gyakorlatát, nem azért, mintha tökéletes lenne, hanem mert mindenre akad példa és ellenpélda is. A változatosság gyönyörködtet, de ki nem elégít - lásd tehát ismét az első bekezdést a beszélgetés folytatásáról.
Kalligram - József Attila Kör, 2008, 295 oldal, 2700 Ft
