Vas István megírta a Miért vijjog a saskeselyűben, hogy milyen szép konstruktivista fellépőruhát tervezett Kassák Etinek, Simon Jolán táncművész lányának. Arra már nem emlékszem, szó van-e arról, hogy ki volt az, aki meg is varrta a ruhát. A kérdés azért lényeges, mert valahol itt állapítható meg az a keskeny határ, amely a képző- és iparművészet között húzódik, és amelyet az 1960-as, '70-es évek neoavantgárdjáig őrzött a gyakorlati konvenció. Ennek a konvenciónak megfelelően az autonóm művészet kisajátította magának az invenciót, a tervezést, az ötletet, és az alsóbbrendű iparművészetnek meghagyta a fáradságos gyakorlati kivitelezést, a funkcionalizmust és a technikát. Ez a hierarchikus viszony, amely a XX. század elejének semleges ipari tárgykultúrájával szemben kapott új erőre, nemcsak a művészetet osztotta meg, hanem a nemek közötti viszonyban is kifejeződött: a tervező mindig férfi, a kivitelező mindig nő. Ferenczy Noémi csak azért nem ideális kivétel, mert szerencséjére leszbikusnak bizonyult.
Ezt a tradíciót számolta föl a neoavantgárd, amely a történelemben először biztosította a nők számára az alkotás evidens jogát, és amely az iparművészeti technikákat a magas művészet alternatív kifejezési eszközévé tette. A '70-es évek közepén a textilművészet formai és technikai megújításával párhuzamosan kibővült a textilesek intézményi háttere, amelyet olyan művészek szerveztek, mint Szenes Zsuzsa, akinek a két legismertebb konceptuális objektje, a gyapjúhímzés technikájú katonai őrbódé és a funkciótlan, kihímzett gázálarc a korszak reprezentatív darabjává vált. Az Iparművészeti Múzeum kiállításán ez a két mű jelenti a történeti tengelyt, amelyhez a kortárs művek meglepő hűséggel és kontinuitásigénnyel viszonyulnak. A kurátor, Pilinger Erzsébet olyan kiállítást rendezett a hímzésalapú kortárs művekből, amely a műfaj megjelenésének összes fontosabb pillanatát kijelöli a hőskorszaktól az 1999-es velencei biennále megidézésén keresztül a legújabb tendenciákig. A kortárs művészetnek olyan alternatív vonulata bontakozik ki itt, amely a neokonceptuális művészet szellemi utódaként frissességet, humort és iróniát hoz a festészet-videó dualizmusába.
A kiállítás Benczúr Emese térinstallációival indul, hatalmas, kedélyjavító rózsaszínű lepellel, amely könnyen elérhető, gyors optimizmust ígér, majd következnek a klasszikussá vált narancshéjkunkorok a munka monotóniájának elviselhetetlenségéről és a MÁV-szövet a rutinba való beletörődés fásultságáról, amitől az utazás menthetne meg. Benczúr Emese iróniája az intellektuális menekülő út a női munka legutálatosabb terhe, a monotónia elől, és jellemző, hogy épp az ismétlődő mozdulatok végtelen láncolatán alapuló varrást választotta hozzá eszközül.
Somogyi Laura, akinek képernyőn futó technikatörténeti gyűjteménye a kiállítás számára történeti kontextust teremt, a fehér háttér előtt lebegő fekete cérnaképeken a fonalat a rajz alternatívájaként használja. Nemcsak úgy gubancolódik minden, ahogy akarja, a végtelen terekben ismétlődő asszonyformákkal (Sweatshops), és nemcsak szolidáris a Fülöp-szigeteki, kínai, indiai női textilmunkásokkal, de még vissza is adja a képnek azt, ami mára már elveszett belőle.
Somogyi Laura munkája jó példa arra, hogy a kortárs művészet újabb generációja nem pusztán esztétikai utakon jár, amikor új képformákat alkot (Kárpáti Tibor), emlékművet állít (Szenteleki Dóra: Józsik), átértékeli a szobrászat funkcióját (Borsos Róbert: Kisvakond), hanem eltérően attól, amihez szokva vagyunk, tele van jelenkori reflexiókkal. Ez a generáció szelíd és barátságos, szeret játszani, és hidegen hagyják a monumentális formák, de politikai véleménye van, és gondol valamit arról a korszakról, amelyben szocializálódott, és arról is, amelynek az örökségét kulturális értelemben ma is elevennek tekinti. Nagy különbségek ezek a 90-es évek introvertált alkatához képest, amikor az identitás (elsősorban a női, másodsorban a művészi) definíciója volt a legsürgetőbb. Ebből a periódusból Benczúr Emese mellett Imre Mariann és Gőbölyös Luca munkái láthatók, az anyag ellenállását megtörő kőhímzés és a test romlását fölvevő csábruha. Ugyanebbe a körbe tartozik Rácmolnár Sándor és Hetényi Judit hímzett falvédője a rendszerváltás új prostituálttípusáról, és ide kapcsolódnak Szuzanne Nagy újabb testfotóhímzései, továbbá Kapala Györgyi fölnagyított identitásazonosítói.
A kiállítás vidítóan izgalmas összefoglalója a kortárs hímzés előzményeinek és tendenciáinak (Háy Ágnes digitális kereszthímzése is mintha folytatásra lelne Kárpáti Tibornál), amelyből hiányolhatunk olyan jellegzetes műformákat, mint Pittmann Zsófi falvédői, de helyettük ott van Szabó Eszter Ágnesé a Delta műsorvezetőjével, amelyen egyszerre élvezhetjük a kispolgári és a kádárista nosztalgiát. Nem is indokolná semmi, hogy ez a kiállítás az iparművészetiben legyen, de a párhuzamos térben bemutatnak egy angliai válogatást zsűrizett kortárs hímzésekből (Az öltés művészete címmel), és ebben a kontextusban már érdekes fölfedezni párhuzamokat mondjuk Imre Mariann kőhímzései és Lizzie Cannon kőbe applikált zuzmói vagy Somogyi Laura és Suzanne Gregg cérnaképei között. De ebből kivételesen most mi jövünk ki jobban.
Iparművészeti Múzeum, megtekinthető március 22-ig.
