Zene

Egyre ritkább az olyan vígjáték, amin tényleg betegre röhögheti magát az ember. Néha megmosolyogjuk ugyan a Fűrész-széria egy újabb részének világ körüli sikerét, de már nagyon jólesne valami fertőző kacagás.

"Fényképezőgép vagyok, nyitott rekeszszel..." - határozza meg magát a töredékekből összeálló mű Christopher Isherwood nevű elbeszélője, aki - mint erre a rövid bevezető előzékenyen figyelmeztet is - nem azonos a hasonló nevű szerzővel. De alapvetően hagyományos elbeszéléseket olvasunk - viszont amiről szólnak, nagyon is huszadik századi: hogyan, s eleinte milyen észrevétlenül szivárog, mászik, majd masírozik bele a történelem a mindennapjainkba.

A kilencvenes évek végén, amikor ez a vak házaspár befutott Párizsban a bamakói vakok intézetébõl útnak indulva - majd Malit, Burkina Fasót és Elefántcsontpartot bejárva -, nagyjából huszonöt évnyi próbálkozáson volt túl. Megjelentettek néhány kazettát, és játszottak, ahol lehetett - ennyi. Mégsem fáradtak, keseredtek bele, sõt éppen azzal tûntek ki, hogy a mali bluesnak mennyire sodró és feldobott változata az övék.

A 2006-ban megjelent, 1001 (külföldi) lemezt bemutató válogatás előszavában a magyar kiadás szerzői felsorolták azt a harmincegy hazai albumot, amelyek bekerülhettek volna ugyan a hatalmas anyagot feldolgozó kötet beltestébe, ám végül technikai okok miatt mégis kimaradtak. Többek között ezt is hivatott pótolni a tavaly decemberben megjelent magyar változat, amely az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz mellé összeállított 303 magyar film mintájára ugyanennyi hanghordozó segítségével tesz kísérletet arra, hogy áttekintse a hazai könnyűzene történetét. Hiánypótló és ambiciózus vállalkozás, Hó Márton

Ha progresszív rockot kiáltunk, talán csak két olyan - el nem feledett - zenekar akad, melynek neve makulátlan maradt az elmúlt negyven évben. Az egyik - ebben nem lehet vita - a King Crimson. Robert Fripp sohasem keveredett rossz társaságba, és mivel a többieknél mindig egy lépessel előrébb járt (ellentétben pályatársaival), sohasem vált rutinossá, eszébe sem jutott, hogy egyre roskatagabb önemlékmű építgetésébe ölje energiáit, inkább újabb és újabb kísérletekbe kezdett. A másikról, a Van Der Graaf Generatorról azonban több mint huszonöt éven át azt hihettük, hogy nem több csodálatos emlékműnél. - legát -

Ha létezik olyan kiadvány, hogy "1001 vasút, melyen utaznod kell, mielőtt meghalsz", és miért ne létezne, amikor az élet minden más szegletében (film, zene, konyhagépek) már megvalósult az elhíresült 1001-es sorrend, akkor a transzszibériai expressz nyilván díszhelyen szerepel a felsoroltak között. A hagyományos kategóriákban (hosszúság, szélesség, történelem, egzotikum) minden oka meg is van az elsőségre, egyedül tán a filmes kapcsolatok terén kellett némi kisebbrendűséget elkönyvelnie a puccos Orienttel szemben. - köves -

A színházi kritikának - e sorok írójának is - nagy adóssága, hogy a huszonöt éves fennállását sajátos módon, egy fontos színháztörténeti/színház-politikai sorozattal, a Notóriusokkal ünneplő Katona József Színházról nem született legalább egy mértékadó-értékelő tanulmánykötet, melyben a kritikusok megkísérelték volna leírni, mitől "a Katona" a Katona. Mi az a specifikus, csak erre a színházra jellemző gondolkodásmód és színházi nyelv, amely a Katona produkcióit rendre meghatározza és "katonássá" teszi? A válasz kimunkálásában épp a Notóriusokkal is segítségünkre van a színház: megmutatja a kontextust, amelyben dolgozik. A színház morális művészet - alighanem valahol errefelé kell keresni a választ; Csáki Judit

Tíz kortárs novellistát ígér a Noran válogatáskötete, ámbár ennek a könyvnek a szerzői nem éppen a jelen idős román irodalom képviselői. 'k a "nyolcvanasok" nemzedéke, a román szövegtermelés, a szövegnépszerűsítés, az irodalompolitika szempontjából legmeghatározóbb, külföldön is máig ismert (hellyel-közzel elismert) csoportja. Mára ők a tekintély a román kultúrában. (Ebben a kötetben Gheorghe Craciun, Mircea Cartarescu, Mircea Nedelciu, Ioan Grosan, Viorel Marineasa, Radu Tuculescu, Petru Cimpoiesu, Alexandru Vlad, Daniel Vighi, Mircea Pora és Virgil Podoaba szerepel. Parászka Boróka

Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. Nagyvonalú, bőkezű s - a szerkesztő szándékainak megfelelően - valóban "felhasználóbarát" a könyv, amelynek erényei alighanem az elődjével összehasonlítva válnak a leginkább érzékletessé. Az 1981-es kétkötetes Színházi Kalauz (szerk. Vajda György Mihály és Szántó Judit) történeti összefoglalókkal, stílustörténeti áttekintésekkel, ideologikus vakszövegekkel és "mussz" rátétekkel dúsítva, illetve kényszerűen megterhelve látott napvilágot, míg az új változat - megszabadultan e kötelmektől - a praxis, a létező repertoár ismertetésére vállalkozik, s e vállalásában sem ideológiai, sem műfaji korlátokat nem ismer. Ám e nyilvánvaló különbség mellett a rokonság is jól kimutatható, hiszen az anonim szócikkek számos helyen a huszonnyolc év előtti kompiláció megfogalmazásait alkalmazzák, ami mindazonáltal éppen nem válik kárára a szabatos tartalomismertetésekben utazó könyvnek. Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. László Ferenc

Képzeljünk el egy Prousthoz hasonlóan szenvedélyes és grafomán önéletírót, aki azonban végtelenül sokrétű személyiségének ábrázolásához nem (csak) a XIX. századi francia társasági életet és az ahhoz tartozó szerelmi bonyadalmakat használja fel, hanem az egész európai kultúrát és történelmet, a görög-római kortól kezdve az ilyen-olyan zsinatokon és a rokokó bútorművesség arabeszkjein át egészen a modern tengertudományok és az atomfizika eredményeiig; aki mindezt Joyce verbális tűzijátékainak teljes birtokában és Rabelais vaskos humorával, ugyanakkor Loyolai Szent Ignác önelemző dühével, ám mozarti könnyedséggel képes tálalni; aki - a században talán utolsóként - képes egyben látni és egységes anyagként kezelni az öreg kontinensre rakódott évszázadok kulturális, politikai és lélektörténeti hordalékát; akinek írásmódja és észjárása számára sem a tér, sem az idő korlátai nem jelentenek akadályt; aki a világirodalom talán legszélesebb asszociációs és metafora-fesztávával dolgozik, mégis talán az egyik legszórakoztatóbb írástudó - s ha mindez megvan, gondoljunk (örömmel, büszkén, ujjongva) arra, hogy ez az író a miénk, hiszen egész életét Budapesten élte le, és magyarul írta meg műveit: Szentkuthy Miklósnak hívják, és épp tavaly lett volna százéves. Dunajcsik Mátyás

"Fogalmam sincs, Lucille, miért mesélem ezt ilyen kedélyesen, amikor pedig szomorú" - írja az elbeszélő egy olyan gondolatfolyam részeként, ami ha akarom, talán levél, ha akarom, napló, de a legvalószínűbb mégis az, hogy egy belső monológgá duzzadt mormolás ez, ami megnyugtatja a beszélőt, és aminek érdekes módon címzettje is van (otthoni kedvese, Lucille). Olyan mondatok ezek, amilyeneket az ember a sötétben mondogat magának - csak úgy félhangosan -, vagy amikor meg akarja őrizni a kapcsolatát valami távoli, biztonságot adó érzéssel, ami megvédi a veszélyek között is. Az Ajakír beszélője voltaképpen közvetítő, aki ezzel a szereppel csak túlélni akar. Megpróbál elmesélni egy elmesélhetetlen világot, hogy valamennyire mégis kívülálló tudjon maradni benne, hogy megőrizze a józan eszét, az ítélőképességét, végeredményben az életét egy olyan országban, ami valaha az ő hazája is volt - akkoriban talán értette az ország rendszerét, a diktatúra milyenségét, amióta viszont emigrált, már csak sejti, emlékei vannak róla. Czinki Ferenc

A kortárs fotóművészet - Nyugat-Európához képest majd harminc évvel - megkésett magyarországi kanonizálásának elősegítésére a Műcsarnok a düsseldorfi iskola egyik nemzetközileg is elismert képviselőjét, Thomas Ruffot mozgósította. A művész maga is részt vett a kiállítás rendezésében, bár a cím csalóka: Dékei Kriszta

A kézikamerás horrorfilmek alapvetően az alanyi költészet kései mutánsai: ez veled is megtörténhet, sugallják, de a néző ilyetén esedékes bekebelezése mindig pengeélen táncol - tudniillik valahányszor marad némi kétségünk; ad notam: hajítsad már el azt a kamerát, és rohanj! A {rec} ezt a problémát amilyen egyszerűen, olyan remekül, egyben félelmetesen oldja meg: a tűzoltóállomás átlagos estéjét megörökíteni szándékozó tévéstáb elbeszélői pozíciója kiköveteli egyrészt, hogy mindent filmre vegyünk, másrészt egy tévéműsor nézőjeként sokkal hihetőbben és alattomosabban kerülünk közel a történethez, mint a hagyományos kameraszubjektív nézőponttal. Szó se róla, számos magyar médiaipari termékről el tudjuk képzelni, hogy a muszterei közt horrorisztikus részletek lappangnak, mindenesetre a filmbéli tűzoltókkal foglalkozó bulvárinformációs műsornak induló valóságshow meghitten ismerős - a tűzoltók elébb unatkoznak, majd jön végre egy riasztás, be kell hatolni egy öregasszony lakásába, aki már jó ideje nem mutatkozik, ráadásul furcsa hangok szűrődnek ki tőle.

Főhősünk esete némileg hajaz a Csokonai Vitéz Mihályéra. Csapért küldik Vitézt, de egész napos trip lesz belőle, csapot-papot, s mindent felejt nevezett.