"Fogalmam sincs, Lucille, miért mesélem ezt ilyen kedélyesen, amikor pedig szomorú" - írja az elbeszélő egy olyan gondolatfolyam részeként, ami ha akarom, talán levél, ha akarom, napló, de a legvalószínűbb mégis az, hogy egy belső monológgá duzzadt mormolás ez, ami megnyugtatja a beszélőt, és aminek érdekes módon címzettje is van (otthoni kedvese, Lucille). Olyan mondatok ezek, amilyeneket az ember a sötétben mondogat magának - csak úgy félhangosan -, vagy amikor meg akarja őrizni a kapcsolatát valami távoli, biztonságot adó érzéssel, ami megvédi a veszélyek között is. Az Ajakír beszélője voltaképpen közvetítő, aki ezzel a szereppel csak túlélni akar. Megpróbál elmesélni egy elmesélhetetlen világot, hogy valamennyire mégis kívülálló tudjon maradni benne, hogy megőrizze a józan eszét, az ítélőképességét, végeredményben az életét egy olyan országban, ami valaha az ő hazája is volt - akkoriban talán értette az ország rendszerét, a diktatúra milyenségét, amióta viszont emigrált, már csak sejti, emlékei vannak róla. A főhős illatszer-ügynökként érkezik egy soha meg nem nevezett keleti országba, hogy elhozza a diktátornak - a Haza Bércének - és nejének azokat a különleges rúzsokat, amelyektől ajkuk a valóságban is olyan piros és élettel teli lehet, mint ahogyan az az országot elárasztó portrékon látható. A kereskedőt persze sokan a nyugati világ kémjének, esetleg titkos merénylőnek képzelik - vagy talán inkább reménykednek benne, hogy az -, de amint a történet végén láthatjuk majd, a szereposztás még ennél is sokkal egyszerűbb.
Utolsó regényében a nemrég elhunyt szerző örömmel játszik rá úgymond a diktatúrákról való általános ismereteinkre, és még inkább: kihasználja azt, hogy már nem csak a diktatúrák nyelvét ismerjük alaposan (mondjuk Orwell óta bizonyosan), hanem a diktatúrákról írott irodalom nyelve is a művelődésünk, a kultúránk része. Az önkényuralmi rendszereket leíró nyelv tehát része a tudásunknak - következésképpen kialakultak a szövegen belüli egyes eseményekre adott jellemző olvasói reakciók (feltevések, prekoncepciók). Csiki jelentős teljesítménye nem abban áll, hogy újabb egyéni és hiteles leírását adja a diktatúra természetének, hanem abban, hogy a történelmi és filozófiai ismeretanyagunk helyett a nyelvi és epikai tapasztalatainkat használja ki.
Amúgy is az lenne az aktuális kérdés - és egyben a regény tétje is -, hogy miként lehetne az önkényuralmi rendszerek ábrázolásának, leírásának új kereteket találni, mert a téma ugyan ma is foglalkoztat szerzőt és olvasót egyaránt, közben mégis felnőtt egy olyan generáció, amelyik egyrészt súlyosan terhelt toposznak látja a múltnak ezt az epizódját, másrészt pedig unásig ismeri a témához köthető leíró nyelvet. A regény valódi érdeme éppen az, hogy miként képes oldalról oldalra leszámolni az előítéletekkel. Lényegében mintha éppen ezekből indulna ki, s ezzel a bizalmatlanság, a hit, a kétkedés és a félelem olyan bizonytalan vidékeire visz minket, amilyenekhez hasonlók a regény szereplőinek is jutottak. A szövegbeli diktatúra ugyanis szintén éppen az előzetes tudásra épít. Csiki olyan szöveghelyzeteket, olyan cselekvéstípusokat mutat meg, amelyek ismerősek lehetnek számunkra, mindezt azonban abszurd, látomásszerű leírásokkal egészíti ki, amelyek kétségessé tehetnék az elbeszélő hitelességét, ha nem olvadnának össze ilyen természetesen az epikus részekkel. Így még a kissé terjengősnek tűnő leírások is megtalálják a helyüket, hiszen éppen azért szükségesek, hogy az olvasói figyelmet lassan hozzáigazítsák az elbeszélő figyelméhez - a kíváncsiság diktálta tempót visszalassítsák az elbeszélői érzékelés és felfedezés üteméhez. (A narráció pedig éppen ezeken a pontokon távolodik el igazán Bodor Ádám Sinistrájának stílusától, amelyre egyébként a párbeszédek és a karakterek itt-ott emlékeztetnek.)
A létrejött szöveg egyszerre mutatja meg, hogyan szivárog be az illatszerügynök gondolataiba lassan újra a rendszer képe, és ezzel együtt azt is, hogyan terjed a hit, és hogyan erősödik meg az egyes emberekben. Pontosabban szólva nemcsak megmutatja, hanem ez a terjedés, ez a szivárgás maga a szöveg. Ugyanúgy működik. Éppen az ellenállásra, a befogadás nehézségeire épít. Azért kivételes könyv ez, mert az Ajakír szövege egyszerre tud téma és eszköz is lenni; a formája pedig önmaga ismert sablonja. Mint minden jó hazugság, önmagáról szól, és önmagát igazolja. Miközben persze ezzel a módszerrel mond el legtöbbet a háttérben sejthető valódi gondolatról: a hinni vágyás és a hazugság igen jó viszonyáról.
Ahogy a rendszer logikus hazugságok sorozatából áll, úgy a beszélő saját gondolatvilágát is ez alapján alakítja ki; és már abban sem vagyunk biztosak, hogy ez a Lucille-nek szóló monológ - amit bizalmasan megoszt velünk, és ami maga a regény voltaképpen - nemcsak egy kitalált beszédhelyzet, egy védekező mechanizmus leírása, ami a képzelet munkájáról ugyan sokat elmond, de a valóságot mégis elrejti. Az őt kihallgató tisztekről az illatszerügynök egyszer így beszél: "(H)a létezik Haza Bérce és körüle a rendszer, akkor ezeknek is létezni kell. De attól még nem valóságosak. Csak egy logikai mutatvány végén juthatsz el hozzájuk (...)."
Az Ajakír nem egy kitalált diktatúra leírása, nem egy hősöket és áldozatokat felvonultató tragédia, hanem a diktatúra olvasásának regénye.
Magvető, 2008, 504 oldal, 2990 Ft
