Lemez - Az időtlenség emlékműve - Van Der Graaf Generator: Trisector

  • - legát -
  • 2009. január 15.

Zene

Ha progresszív rockot kiáltunk, talán csak két olyan - el nem feledett - zenekar akad, melynek neve makulátlan maradt az elmúlt negyven évben. Az egyik - ebben nem lehet vita - a King Crimson. Robert Fripp sohasem keveredett rossz társaságba, és mivel a többieknél mindig egy lépessel előrébb járt (ellentétben pályatársaival), sohasem vált rutinossá, eszébe sem jutott, hogy egyre roskatagabb önemlékmű építgetésébe ölje energiáit, inkább újabb és újabb kísérletekbe kezdett. A másikról, a Van Der Graaf Generatorról azonban több mint huszonöt éven át azt hihettük, hogy nem több csodálatos emlékműnél. - legát -

Ha progresszív rockot kiáltunk, talán csak két olyan - el nem feledett - zenekar akad, melynek neve makulátlan maradt az elmúlt negyven évben. Az egyik - ebben nem lehet vita - a King Crimson. Robert Fripp sohasem keveredett rossz társaságba, és mivel a többieknél mindig egy lépessel előrébb járt (ellentétben pályatársaival), sohasem vált rutinossá, eszébe sem jutott, hogy egyre roskatagabb önemlékmű építgetésébe ölje energiáit, inkább újabb és újabb kísérletekbe kezdett. A másikról, a Van Der Graaf Generatorról azonban több mint huszonöt éven át azt hihettük, hogy nem több csodálatos emlékműnél.

A zenekar arcának mondható Peter Hammill énekes-gitáros-zongorista-dalszerző-szövegíró már a VDGG aktív éveiben - és persze azután is - igen sok szólólemezzel örvendeztette meg rajongóit, vagyis egyszerre volt egyéni és csapatjátékos. Előbbi minőségében számtalan utat bejárt, ami pompás pillanatok mellett hasra eséseket is eredményezett (Hammill 1971-2006 között majdnem 30 lemezt adott ki), ám arra sohasem vetemedett, hogy a Generator nevével takarózva próbálja ránk sózni portékáját. Már csak azért sem, mert a VDGG-ben mellette még három muzsikus játszott kulcsszerepet: Guy Evans dobos, David Jackson szaxofonos-fuvolás és Hugh Banton billentyűs-basszusgitáros. Vagyis hiába írta a dalok többségét Hammill, a zenekar összetéveszthetetlen hangzása közös "szerzemény" - és valójában ez a VDGG lényege, nem pedig egy-egy dal vagy kiemelkedően jó lemez.

Talán ez lehet az oka annak is, hogy a zenekar soha nem vált annyira népszerűvé, mint a Pink Floyd, a Yes, az ELP vagy a Jethro Tull. A VDGG-nek nem voltak slágerlistás dalai, egyetlen lemezüket sem kiáltották ki "korszakosnak", a progresszív rock parasztvakító (előbb tömegsikert, később lesajnálást eredményező) gigantomániája hidegen hagyta őket. Ráadásul botrányokba sem keveredtek. Ha kivesszük a csomagból az első, "útkereső" 1969-es lemezt (Aerosol Grey Machine), ami még Jackson nélkül készült, arra juthatunk: igaz ugyan, hogy a VDDG-nek "két korszakát" szokás megkülönböztetni (1972-1975 között nem létezett a zenekar), ám az a hat album, ami a Van Der Graaf Generator nevében jelent meg (The Least We Can Do Is Wave to Each Other, H to He Who Am the Only One, Pawn Hearts, Godbluff, Still Life, World Record), egytől egyig magas színvonalú, ma is vállalható, mással össze nem téveszthető, példátlanul egyenletes produkció.

Sokáig hihettük, hogy ez a hat lemez jelenti azt a bizonyos emlékművet. 1977-ben Banton és Jackson is kiszállt, és noha Hammill Van Der Graaf néven még próbálta menteni a menthetőt, a nyolcvanas években már ő is kizárólag a saját dolgával volt elfoglalva. Nem volt harag, a tagok közreműködgettek egymás szólóalbumain, sőt néhány alkalmi fellépést is vállaltak együtt. Arra azonban senki nem gondolt, hogy miután Hammill 2003-as, londoni koncertjén egy számra ismét összeállt a zenekar, a közösködés a stúdióban folytatódik. A Present című dupla CD (a második lemezen improvizációkkal) 2005-ben jelent meg, s a rajongók örömmel nyugtázhatták, hogy a név továbbra is kötelez: ellentétben sok más újraalakulóval, a VDGG összeborulása nem bankszámladagasztó akció vagy rutinos svindli a nyugdíjasévek előtt. A Present azonban nemcsak attól fantasztikus, hogy Hammillék ott folytatták, méghozzá ugyanolyan lelkiismeretesen, ahol 28 évvel korábban abbahagyták. Az igazán örömteli meglepetést az okozta, hogy a Present - már ami a hangszerelést és "eszközhasználatot" illeti - ugyan készülhetett volna akár 1978-ban is, ám ennek ellenére teljesen naprakész anyag - végeredményben azt a korábbi, meglehetősen patetikus sejtést bizonyítja, hogy a VDGG semmihez sem hasonlítható muzsikája valóban időtlen. Már csak ezért is sajnálhatjuk, hogy a lemez, a korábbi gyakorlatnak megfelelően, csak keveseket érinthetett meg.

Viszont bátorságot adott a folytatáshoz. A Generator ismét aktiválta magát, színpadra állt (a 2005. május 6-i londoni, Royal Festival Hallban tartott koncertjük Real Time címmel dvd-n is megjelent), tavaly pedig újabb lemez került a boltokba. Csakhogy a Trisector közreműködői között már nem szerepel Jackson, s ettől éppen az a tökéletes egyensúly lesz oda, ami eddig kivételessé tette a VDGG-t. Tisztességükre legyen mondva, nem szerződtettek másik szaxofonost, sőt Hammillen, Bantonon és Evansen kívül senki más nem játszik, ám ez a barátinak tűnő gesztus megbosszulja magát. A fúvós hangszerek hiányát az orgona intenzívebb használatával próbálják pótolni (a gitár sosem volt domináns), ám hiába zseniális billentyűs Banton, lehetetlenre vállalkozik. Pedig Hammill dalaiban ott a lehetőség, hogy a Presenten - és a klasszikus lemezeken - hallhatókhoz hasonló zenei kalandokra csábítson, ám ez trióban nem megy. Persze szó sincs arról, hogy a Trisector amolyan félvállról vett, elkent produkció lenne. A hiányosságok ellenére is szerethető, kifejezetten kellemes hallgatnivaló. De kizárólag "alanyi" jogon. Van Der Graaf Generatorként zsákutcának tűnik.

Ettől függetlenül borítékolhatjuk, hogy történelmi pillanat lesz január 21-én a VDGG budapesti vendégszereplése. Igaz, hogy Hammill 1996-ban már fellépett a Szigeten, de akkor még valószínűleg ő sem hitte, hogy legközelebb olyasmivel érkezik, aminek feltámadásában tizenhárom évvel ezelőtt tényleg csak az örök optimisták reménykedhettek.

Virgin/EMI, 2008. A Van Der Graaf Generator január 21-én ad koncertet a Művészetek Palotájában.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.