Lemez - Az időtlenség emlékműve - Van Der Graaf Generator: Trisector

  • - legát -
  • 2009. január 15.

Zene

Ha progresszív rockot kiáltunk, talán csak két olyan - el nem feledett - zenekar akad, melynek neve makulátlan maradt az elmúlt negyven évben. Az egyik - ebben nem lehet vita - a King Crimson. Robert Fripp sohasem keveredett rossz társaságba, és mivel a többieknél mindig egy lépessel előrébb járt (ellentétben pályatársaival), sohasem vált rutinossá, eszébe sem jutott, hogy egyre roskatagabb önemlékmű építgetésébe ölje energiáit, inkább újabb és újabb kísérletekbe kezdett. A másikról, a Van Der Graaf Generatorról azonban több mint huszonöt éven át azt hihettük, hogy nem több csodálatos emlékműnél. - legát -

Ha progresszív rockot kiáltunk, talán csak két olyan - el nem feledett - zenekar akad, melynek neve makulátlan maradt az elmúlt negyven évben. Az egyik - ebben nem lehet vita - a King Crimson. Robert Fripp sohasem keveredett rossz társaságba, és mivel a többieknél mindig egy lépessel előrébb járt (ellentétben pályatársaival), sohasem vált rutinossá, eszébe sem jutott, hogy egyre roskatagabb önemlékmű építgetésébe ölje energiáit, inkább újabb és újabb kísérletekbe kezdett. A másikról, a Van Der Graaf Generatorról azonban több mint huszonöt éven át azt hihettük, hogy nem több csodálatos emlékműnél.

A zenekar arcának mondható Peter Hammill énekes-gitáros-zongorista-dalszerző-szövegíró már a VDGG aktív éveiben - és persze azután is - igen sok szólólemezzel örvendeztette meg rajongóit, vagyis egyszerre volt egyéni és csapatjátékos. Előbbi minőségében számtalan utat bejárt, ami pompás pillanatok mellett hasra eséseket is eredményezett (Hammill 1971-2006 között majdnem 30 lemezt adott ki), ám arra sohasem vetemedett, hogy a Generator nevével takarózva próbálja ránk sózni portékáját. Már csak azért sem, mert a VDGG-ben mellette még három muzsikus játszott kulcsszerepet: Guy Evans dobos, David Jackson szaxofonos-fuvolás és Hugh Banton billentyűs-basszusgitáros. Vagyis hiába írta a dalok többségét Hammill, a zenekar összetéveszthetetlen hangzása közös "szerzemény" - és valójában ez a VDGG lényege, nem pedig egy-egy dal vagy kiemelkedően jó lemez.

Talán ez lehet az oka annak is, hogy a zenekar soha nem vált annyira népszerűvé, mint a Pink Floyd, a Yes, az ELP vagy a Jethro Tull. A VDGG-nek nem voltak slágerlistás dalai, egyetlen lemezüket sem kiáltották ki "korszakosnak", a progresszív rock parasztvakító (előbb tömegsikert, később lesajnálást eredményező) gigantomániája hidegen hagyta őket. Ráadásul botrányokba sem keveredtek. Ha kivesszük a csomagból az első, "útkereső" 1969-es lemezt (Aerosol Grey Machine), ami még Jackson nélkül készült, arra juthatunk: igaz ugyan, hogy a VDDG-nek "két korszakát" szokás megkülönböztetni (1972-1975 között nem létezett a zenekar), ám az a hat album, ami a Van Der Graaf Generator nevében jelent meg (The Least We Can Do Is Wave to Each Other, H to He Who Am the Only One, Pawn Hearts, Godbluff, Still Life, World Record), egytől egyig magas színvonalú, ma is vállalható, mással össze nem téveszthető, példátlanul egyenletes produkció.

Sokáig hihettük, hogy ez a hat lemez jelenti azt a bizonyos emlékművet. 1977-ben Banton és Jackson is kiszállt, és noha Hammill Van Der Graaf néven még próbálta menteni a menthetőt, a nyolcvanas években már ő is kizárólag a saját dolgával volt elfoglalva. Nem volt harag, a tagok közreműködgettek egymás szólóalbumain, sőt néhány alkalmi fellépést is vállaltak együtt. Arra azonban senki nem gondolt, hogy miután Hammill 2003-as, londoni koncertjén egy számra ismét összeállt a zenekar, a közösködés a stúdióban folytatódik. A Present című dupla CD (a második lemezen improvizációkkal) 2005-ben jelent meg, s a rajongók örömmel nyugtázhatták, hogy a név továbbra is kötelez: ellentétben sok más újraalakulóval, a VDGG összeborulása nem bankszámladagasztó akció vagy rutinos svindli a nyugdíjasévek előtt. A Present azonban nemcsak attól fantasztikus, hogy Hammillék ott folytatták, méghozzá ugyanolyan lelkiismeretesen, ahol 28 évvel korábban abbahagyták. Az igazán örömteli meglepetést az okozta, hogy a Present - már ami a hangszerelést és "eszközhasználatot" illeti - ugyan készülhetett volna akár 1978-ban is, ám ennek ellenére teljesen naprakész anyag - végeredményben azt a korábbi, meglehetősen patetikus sejtést bizonyítja, hogy a VDGG semmihez sem hasonlítható muzsikája valóban időtlen. Már csak ezért is sajnálhatjuk, hogy a lemez, a korábbi gyakorlatnak megfelelően, csak keveseket érinthetett meg.

Viszont bátorságot adott a folytatáshoz. A Generator ismét aktiválta magát, színpadra állt (a 2005. május 6-i londoni, Royal Festival Hallban tartott koncertjük Real Time címmel dvd-n is megjelent), tavaly pedig újabb lemez került a boltokba. Csakhogy a Trisector közreműködői között már nem szerepel Jackson, s ettől éppen az a tökéletes egyensúly lesz oda, ami eddig kivételessé tette a VDGG-t. Tisztességükre legyen mondva, nem szerződtettek másik szaxofonost, sőt Hammillen, Bantonon és Evansen kívül senki más nem játszik, ám ez a barátinak tűnő gesztus megbosszulja magát. A fúvós hangszerek hiányát az orgona intenzívebb használatával próbálják pótolni (a gitár sosem volt domináns), ám hiába zseniális billentyűs Banton, lehetetlenre vállalkozik. Pedig Hammill dalaiban ott a lehetőség, hogy a Presenten - és a klasszikus lemezeken - hallhatókhoz hasonló zenei kalandokra csábítson, ám ez trióban nem megy. Persze szó sincs arról, hogy a Trisector amolyan félvállról vett, elkent produkció lenne. A hiányosságok ellenére is szerethető, kifejezetten kellemes hallgatnivaló. De kizárólag "alanyi" jogon. Van Der Graaf Generatorként zsákutcának tűnik.

Ettől függetlenül borítékolhatjuk, hogy történelmi pillanat lesz január 21-én a VDGG budapesti vendégszereplése. Igaz, hogy Hammill 1996-ban már fellépett a Szigeten, de akkor még valószínűleg ő sem hitte, hogy legközelebb olyasmivel érkezik, aminek feltámadásában tizenhárom évvel ezelőtt tényleg csak az örök optimisták reménykedhettek.

Virgin/EMI, 2008. A Van Der Graaf Generator január 21-én ad koncertet a Művészetek Palotájában.

Figyelmébe ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.

„Nem volt semmi másuk”

Temették már el élve, töltött napokat egy jégtömbbe zárva, és megdöntötte például a lélegzet-visszatartás világrekordját is. Az extrém illuzionista-túlélési-állóképességi mutatványairól ismert amerikai David Blaine legújabb műsorában körbejárja a világot, hogy felfedezze a különböző kultúrákban rejlő varázslatokat, és a valódi mesterektől tanulja el a trükköket. 

Játék és muzsika

Ugyanaz a nóta. A Budapesti Fesztiválzenekarnak telefonon üzenték meg, hogy 700 millió forinttal kevesebb állami támogatást kapnak az együttes által megigényelt összegnél.

A klónok háborúja

Március 24-én startolt a Tisza Párt Nemzet Hangja elnevezésű alternatív népszavazása, és azóta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne érte volna atrocitás az aktivistákat.

Hatás és ellenhatás

  • Krekó Péter
  • Hunyadi Bulcsú

Az európai szélsőjobb úgy vágyott Donald Trumpra, mint a megváltóra. Megérkezik, majd együtt elintézik „Brüsszelt” meg minden liberális devianciát! Ám az új elnök egyes intézkedései, például az Európával szemben tervezett védővámok, éppen az ő szavazó­táborukat sújtanák. Egyáltalán: bízhat-e egy igazi európai a szuverenista Amerikában?