A 2006-ban megjelent, 1001 (külföldi) lemezt bemutató válogatás előszavában a magyar kiadás szerzői felsorolták azt a harmincegy hazai albumot, amelyek bekerülhettek volna ugyan a hatalmas anyagot feldolgozó kötet beltestébe, ám végül technikai okok miatt mégis kimaradtak. Többek között ezt is hivatott pótolni a tavaly decemberben megjelent magyar változat, amely az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz mellé összeállított 303 magyar film mintájára ugyanennyi hanghordozó segítségével tesz kísérletet arra, hogy áttekintse a hazai könnyűzene történetét.
Hiánypótló és ambiciózus vállalkozás, amely kronológiai sorrendben mutatja be az 1966 és 2008 között megjelent, kiemelkedő fontosságú (egész oldalon tárgyalt, számcímekkel és fotóval kísért) és említésre érdemes (számlista nélkül, fél oldalon vesézett) hazai lemezeket. Egy ilyen, tudományos kutatással is felérő munkát Magyarországon nyilván kizárólag sajátságos keretek között lehet elvégezni, és a recenzensnek is egészen más szemüvegen keresztül kell néznie a kötetet, mint a nyugati kiadás esetében. Egyfelől nem mondhatjuk, hogy a szocialista kultúrpolitika a kortárs kultúra részének tekintette és a megfelelő helyén kezelte volna a könnyűzenét - a 3T politikája és a betiltott előadók/zenekarok, ellehetetlenített lemezmegjelenések miatt számos zenekar csak utólag megjelent válogatással, demókiadással, kazettakiadvánnyal vagy koncertfelvétellel képviseltetheti magát (Kontroll Csoport, Atlas, URH, Non-Stop, Spions, Trabant), így ezek a művek "2009-es füllel" inkább kultikus vagy hősies kordokumentumnak számítanak, mintsem "teljes értékű" lemezeknek.
Másrészt itthon a hagyományos, angolszász értelemben vett "könnyűzene" mindig is összeforrt a folk-, ill. világzene, illetve a dzsessz tradícióival. Az intenzívebb és szorosabb kapcsolat miatt tehát jogos, hogy ezek a műfajok jelen vannak a könyvben. Azonban csupán jelzésszinten - márpedig ha már ennyire egyértelmű az összefonódás, akkor célszerű lett volna vagy 303-nál nagyobb számmal próbálkozni, vagy egyszerűen félretenni a kapcsolódó műfajú (dzsessz-, folk-, sanzon-, kuplé-, világzene-, paródia- és kabaré-) lemezeket, és később egy különálló, átfogóbb könyvben megjelentetni őket. A magyar nép- és világzene már ettől függetlenül is nagyon megérdemelne egy vaskos kötetet - ez a kiadvány most talán felhívja a figyelmet erre a hiányra. És arra is, hogy mennyi minden hiányzik még ahhoz, hogy a magyar könnyűzene egészségesnek legyen nevezhető - itt elsősorban a magyar popzene szegényes archívumára gondolnak a szerzők, és arra, hogy számos korong még mindig nem érhető el CD-n.
A nemzetközi változathoz képest a magyar zenével foglalkozó kötet néhány apró fejlesztés miatt értékesebb és átláthatóbb, mint elődje volt: minden lemezhez tartozik egy analóg "link" az ismertető végén, amellyel egy szintén jól sikerült, valamilyen módon kapcsolódó albumot rendel hozzá az adott koronghoz, valamint a könyv végén egy igen részletes (és komoly kutatói munkát, utánajárást igénylő) közreműködői felsorolás található, amelyből kiderül, ki volt éppen tagja az együttesnek, milyen hangszeren játszott a lemezen, és ki vendégszerepelt. Ezen innovációkon túl is van mit a könyv javára írni: teljesen informatív kritikák, részletes cikkek sorakoznak egymás után, és külön kiemelendő, hogy az adott lemezeket a szerzők többsége mai füllel, a jelen kontextusába ágyazva vizsgálja, és próbálja meghatározni jelentőségét. Van viszont néhány cikk, amely egy-egy korábban (az est.hu Zene rovatában) megjelent kritika minimális átfazonírozása - igaz, hogy csak négy-öt éve megjelent lemezekről van szó (például Hiperkarma: Amondó, Kispál: Turisták Bárhol), mégis hasznosabb lett volna újrahallgatni ezeket a kulcsfontosságú albumokat. A humorlemezek szerepeltetése következetlen és felesleges - ezek önmagukban kiváló és emlékezetes produkciók (Humorfesztivál '82, Voga-Turnovszky, Hofi, viszont L'art pour l'art vagy Hollószínház már nincs), melyeknek erős a zenei vonatkozásuk, mégsem valók egyáltalán egy ilyen típusú válogatásba (az 1001 lemezben egyetlenegy paródia-komédialemez sem szerepelt), valamint nem ártott volna reagálni egy-két oldallal az erős fordulatot vett lemezipari helyzetre, és néhány oldalon összefoglalni azokat a hazai előadókat (Akutyavacsorája, Kaukázus, Marionette ID és társaik), akik már csak a neten hozták nyilvánosságra lemezeiket.
A 303 lemez határozott állásfoglalás, egyúttal olyan, amellyel nem lehet mindenki maradéktalanul elégedett. Itt is fel lehetne állítani egy kiadós szubjektív hiánylistát, de ezt most inkább kihagynánk. Van azonban néhány olyan mű, amelynek hiánya nem szubjektíve problémás (ilyen például Bródy János igen sokak által fontosnak gondolt Hungarian Blues című albuma), a humoros produktumok helyett pedig hasznosabb lett volna még több sajátosan hazai ízű színészlemezt felvenni a listára. Mindezzel együtt a könyv minden bizonnyal eléri majd a célját: már nem volt hiábavaló megjelentetni, ha emlékezésre és a hiányok pótlására sarkall.
Gabo Könyvkiadó, 2008, 336 oldal, 6490 Ft
