A színházi kritikának - e sorok írójának is - nagy adóssága, hogy a huszonöt éves fennállását sajátos módon, egy fontos színháztörténeti/színház-politikai sorozattal, a Notóriusokkal ünneplő Katona József Színházról nem született legalább egy mértékadó-értékelő tanulmánykötet, melyben a kritikusok megkísérelték volna leírni, mitől "a Katona" a Katona. Mi az a specifikus, csak erre a színházra jellemző gondolkodásmód és színházi nyelv, amely a Katona produkcióit rendre meghatározza és "katonássá" teszi? A válasz kimunkálásában épp a Notóriusokkal is segítségünkre van a színház: megmutatja a kontextust, amelyben dolgozik.
A színház morális művészet - alighanem valahol errefelé kell keresni a választ; hiszen a tehetséget nem érdemes sem vitatni, sem megkérdőjelezni, ez ugyanis kiindulópont, ahonnan sokfelé vezet út (megjegyezni azonban érdemes: kivételes tehetségmennyiség halmozódott föl ebben a színházban; ráadásul ez a tehetség képes megújítani önmagát, és elindítani önmagától elkülönböző, más típusú tehetségeket is). A Katona makacsul a morális és felelős színházcsinálás útját járja - felelősséggel pedig nemcsak a színháznak, a magyar színházművészetnek tartozik, hanem a környezetnek is, amelyben megszólal, a társadalomnak is, amelyhez beszél.
Azért éppen a Bond-egyfelvonásosok ürügyén mondom el ezt, mert ez az előadás - Zsámbéki Gábor rendezése - jó példa a fentiekre: a Katona a többi színháznál mélyebben viseli és mutatja azt a felelősségérzetet, amely minden jelentős színház elemi sajátja. Túl a tetszetősön, a könnyen befogadhatón, a szívderítőn. Túl a közönségcsalogatáson és -ámításon. A kellemetlenig és tovább. Ezt az előadást a közönség egy része - a Katona közönségének egy része is! - "nem veszi meg"; unja, utálja, és nem kér az utópisztikusnak maszkírozott, valójában azonban a mai és múltbeli tudásunkat csak meghosszabbító színpadi vízióból.
Edward Bond lehetne akár Harold Pinter "ikercsillaga" - nem az, mert Pinter jobb drámaíró, műveiben világot teremt. Bond pedig kritizálja a meglévőt, erős politikai gondolatokkal fűszerezve felnagyítja a hibáit, modelljellegű helyzetekbe modelljellegű figurákat tesz - és rengeteg erőszakot, fizikait meg lelkit.
Bond lehetne Beckett ikercsillaga is - a véghelyzetek lenne a közös nevező. De míg Beckett az abszurd terepén fogalmaz, Bond marad a lélektanén, a figurák szempontjából reális közegben. Zsámbéki Gáborhoz (és általában a Katonához) ez utóbbi fogalmazásmód áll közelebb, ezért kár, hogy Bondnál ez a pszichologizálás meglehetősen üres és sematikus. A színészi játék menti a menthetőt - van, aki ügyesen tolja a "becketti" irányba, az elvontság, az abszurd felé a figuráját: Rezes Judit a Székben, Keresztes Tamás a Ki jön a házamba? című (középső) egyfelvonásosban, Fodor Tamás pedig a harmadikban, az Emberek címűben (amely egyébként ősbemutató). És van, akihez a lélektani ábrázolás áll közelebb: Bodnár Erika így teszi igazán drámaivá a debil férfit rejtegető középkorú aszszonyt, akinek a diktatúrával szemben - mely még nem ölte ki belőle a részvétet -, egyetlen fegyvere van csak: az öngyilkosság.
Bond gondolatai - ebben a három egyfelvonásosban is - abból a veszélyérzetből fakadnak, hogy az elmúlt diktatúrák, világvégék és holokausztok nem múltak el örökre, nem váltak egyszer s mindenkorra meg nem történhetővé, óriási, villogó "tilos táblákká" a politika és a történelem mai útjain.
A szerző - és Upor László fordítása is - mindezt meglehetős flat, vagyis száraz, tényközlő, leíró stílben írja drámává, szándéka szerint nyilván azért, hogy annál erősebb legyen a mondandó. Ez a szenvedélymentesség azonban rendre átbillen azon a ponton, ahol aztán szenvtelenséggé válva túlcsordul, és reakcióként is szenvtelenséget, túltelítettséget, tompa szemlélődést hív elő.
Novellányi sűrítményei közül szerintem az első, a Szék a legerősebb. Khell Csörsz meghatározóan szürke terét a falakra aggatott gyerekrajzok - megannyi felkiáltójel - ellenpontozzák. Mészáros Béla együgyű retardáltja és Rezes Judit másfajta egy-ügyűséget hangsúlyozó ügyintézője fogja közre Bodnár Erika alakítását.
A második darab egy külső-belső üldözöttséghelyzet foglalata: a házaspárhoz beállít az asszony üldözött öccse, miközben a rokonság "be van tiltva". Csupa menekülés, szigorú önzés feszül itt egymásnak: Rezes, Lengyel Ferenc és Keresztes játékában "ember embernek farkasa". Az Emberek című utolsó egyfelvonásos már dehumanizált lények tárháza: egy utolsó utáni világégésből itt ragadt "maradványcsoport". A leplezetlen életösztön már az ember alattiból guberál: a Fullajtár Andrea által játszott nő ruhadarabokat gyűjtöget, Hajduk Károly "Valakije" bomlott elméje maradványait, Bezerédi Zoltán a pusztulás változatait, vendégként Fodor Tamás önmagába fordulva rója és mondja legbelső köreit a brutálisan töredezett térben.
Kell hozzá erő, energia, szándék az értésre. A Katona általában megdolgoztatja közönségét.
Kamra, december 9.
