Zene

című, több mint húsz éve született regénye a Patkány-trilógia (amelyből itthon csak a Birkakergető nagy kalandolvasható) "kiegészítő része": noha egyes helyszínei és szereplői megegyeznek aBirkakergetőéivel (elsősorban a főhős életét vigyázó lény, a Birkaember, azaz a magára birkairhát aggató fura és cseppet sem természetfeletti szerzet), érthető annak ismerete nélkül is. Azok viszont, akik olvasták akár aBirkakergetőt, akár az életmű bármely más darabját, már aTánc, tánc, táncelső oldalai után igazán otthon fogják érezni magukat, s ez a kellemes érzés mind a hatszáz oldalon kitart: minden megvan benne ugyanis, amitől Murakami még a gyengébb regényeiben is szerethető (és könnyen olvasható).

Bécsben lakva a pesti fellépése után volt alkalmam "hazájában" is látni a város új kedvencét, és első benyomásaim csak erősödtek: felületes, látszólag briliáns technikájú (valójában még e téren is inkább szélhámos) pianista, aki számomra felfoghatatlan okokból lett az állítólag igényes osztrák publikum liblingje. Most a Musikvereinsaalban adott koncertjeiből válogattak, és a helyzet változatlan.

"Én nem azokat kezelem, akik le akarnak fogyni, hanem akik meg akarják tudni, miért híztak el. Ez az egyetlen módja a fogyásnak és a további hízás elkerülésének.

Csupa napfény és persze muzsikaszó volna az élet, ha minden - a könnyűzenében meghatározó - ország kaphatna olyan sorozatot az A38 hajón, mint a Japán jelentős klubzenekarait testközelbe hozó Rising Sound. Az elmúlt hónapok során járt nálunk a posztrock és a kísérleti metál egy-egy számottevő alakulata (a Mono és a Zeni Geva), most vasárnap pedig Mike Patton, Lou Reed, valamint a világ nagyjából összes noise-rock-rajongójának kelet-ázsiai liblingje, a Melt Banana adott mesterkurzust zajszobrászatból. A hivatalosan trióként működő, a turnékra vendégdobosokat szerződtető zenekar három éve adta ki utolsó sorlemezét, a korábbi anyagainál némiképp kommerszebb Bambi's Dilemmát - azóta úton van.

Jelentős dalszerzőpárosoknál gyakran fejtörésre ad okot, hogy valójában melyik félnek is tulajdoníthatjuk a múlhatatlan dallamokat, hiszen azzal már a Beatles óta tisztában vagyunk, hogy a közös aláírás távolról sem jelent automatikusan valódi együttműködést. A power pop egyik legnagyobb ásza, a seattle-i Posies esetében az 1998-as (később átmenetinek bizonyuló) feloszlás utáni évek változtatták érdektelenné a kérdést, hiszen végre kiderülhetett, hogy ebben a zenekarban teljesen azonos kaliberű és rendkívül hasonló ízlésű szerzők boldogítják egymást.

E film két legszembetűnőbb vonása, hogy képzőművész rendezte, és emigrációban készült. Az első- filmes Shirin Neshat le sem tagadhatná, hogy kompozíciókban gondolkodik, és a sztori csak másodlagos neki. Vagy inkább harmadlagos, mert még a társadalmi, politikai állásfoglalás is megelőzi. Nem arról van szó, hogy lemondana a történetmesélésről, de jobban bízik a képek, az arcok erejében, mint a szövegben vagy a lineáris elbeszélésben. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy Tóth Orsi úgy hoz teljes értékű figurát az egyik (nem néma) főszerepben, hogy meg sem szólal (de ezt talán csak mi, magyarok vesszük észre).

Ha a múltkor attól voltunk oda, hogy Nicolas Cage végre Goethe-adaptációval jelentkezik, nos, korán örültünk. Létezik sokkal tutibb móka is! Például,

Erőt próbál, méghozzá minden értelemben a Három nővér a Nemzeti Színházban: a dráma immanens erején túl próbára teszi a rendező erejét, a színészekét és a nézőkét is. Aki látta jó egy éve Andrei Süerban rendezésében a kolozsváriak Ványa bácsiját, azt ez a kollektív erőpróba legalábbis nem lepte meg.

Minden stílusirányzattal előfordul, hogy előbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, főleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többről.

Az operamúzeum színvonalas működéséről kapnak (a szó szoros értelmében) képet ezen az 1989-es Metropolitan-felvételen, akik vevők rá. Az előadás akkor már hétéves volt, a rendezés annál is korábbi; John Cox glyndebourne-i munkáját a Broadwayen musicaleket előállító Robin Wagner hasznosította újra.

című, veretes nyelven írt, dokumentumokon alapuló, szövevényes fikciójának olvasása után azt gondolom, van új a nap alatt a nemi identitásról szóló regények dömpingje után is. A dühös drag-queenekről, homoszexuális lakberendezők nyomasztó hétköznapjairól szóló "alapművek" számomra most - a megformálás szempontjából mindenképpen - kullognak csak a 2005-ös lengyel bestseller után.

Sokak szerint az amerikai Helmetnek egyszerűen nincs értelme új lemezeket készítenie, mert a 2004-es újjáalakulás óta kiadott két lemezen (Size Matters, Monochrome) semmi új nem történt a kilencvenes években a zenekart legendává emelő Meantime, Betty, Aftertaste album-szentháromság szaggatott, repetitív riffekre, ide-oda forgó ritmusokra, minimál énekdallamokra és döbbenetesen kreatív, disszonáns gitárjátékra épült dalaihoz képest. Másrészt az énekes-gitáros-agytröszt, a civilben szimpatikus középiskolai kémiatanárra emlékeztető Page Hamilton ugyan még a zenekar tagja, de a Helmet klasszikus felállásában tevékenykedő, halálosan feszes játékáról és egyszerűnek hangzó, mégis furmányosan megtekert ritmusképleteiről hírhedt ritmusszekció, John Stanier dobos és Henry Bogdan basszusgitáros már nem, és ez még akkor is fájó pont, ha a két évvel ezelőtti A38-koncerten Hamilton mögött játszó tejfölösszájú kissrácok hibátlanul vették le kettejük minden rezdülését.

Kedves nézőink, a Családi kör e heti, Vincenzo Natali rendezte adásában arról lesz szó, milyen nehézségekkel néznek szembe azok a szülők, akik édes gyermekükként nevelgetnek egy állati és emberi DNS-ből, saját kezűleg összetákolt élőlényt. Időszerű a kérdés, elvégre itt az iskolakezdés, nem mindegy, miként oldható meg a gyorsan cseperedő, kislányosan félénk, de támadólag is könnyen fellépő gyermek beiskoláztatása, különös tekintettel a csúfolódásoknak könnyen okot adó állati végtagvégződésekre és a hosszú farkincára, melynek tűhegyes végződése veszedelmes fegyver is egyben.