Erőt próbál, méghozzá minden értelemben a Három nővér a Nemzeti Színházban: a dráma immanens erején túl próbára teszi a rendező erejét, a színészekét és a nézőkét is. Aki látta jó egy éve Andrei Süerban rendezésében a kolozsváriak Ványa bácsiját, azt ez a kollektív erőpróba legalábbis nem lepte meg.
A tér hagyományainak (bár ilyesmiről a Nemzeti esetében kevéssé beszélhetünk) alapos átrajzolásával, a zene és a mozgás szerepének felnövelésével már kezdetben szembesülünk: a piros fényben fürdő piros függöny fejnyi résén bohócfejek néznek farkasszemet a közönséggel: ők a három nővér. Aztán egyéb fejek is megjelennek, majd az előszínpadon folytatódó piros drapérián elfoglalják helyüket, és szélsőségesen vidámra, illetve baljósra intonált tónusban belecsapnak a drámába. Udvaros Dorottya Olga szerepében szinte kacarászik, Péterfy Bori Irinája balettgyakorlatokat végez, Schell Judit Másája hanyatt fekve unatkozik, aztán táncol. Mást mond a szövegük, mást a testük. Már tudjuk, hogy Gergye Krisztián koreográfiája fogja hordozni a nem verbális kommunikáció nagy részét, a kisebbiket pedig a zongoránál ülő Komlósi Zsuzsa játéka, és a beemelt dalok.
Stilizálva van - a kérdés, hogy az egyes ötletek milyen irányba viszik el a drámát, vagyis: miről szól itt és most a Három nővér Andrei Süerban értelmezésében. Az például, hogy Versinyin - Alföldi Róbert - belépőjére nyílik ki a színpad, tágul a tér, azt sugallja, hogy ettől a pillanattól fordul drámába az eddigi életkép; a belépő eltúlzott iróniája, a színész nyomatékos operett-tartása viszont azt, hogy egy pozőr toppant be, aki ráadásul az első pillanatban kihalássza magának Mását (és viszont), később sem véve tudomást a megérkező férjről, Kuliginről, aki viszont Kulka János alakításában egyrészt szándékosan vak, másrészt a főnökébe szerelmes, akinek a fényképét a tárcájában hordja, és mutogatja mindenkinek. Ez mindjárt meg is indokolja, hogy Schell Judit színesen boldogtalan Másája miért fordul az első idegen férfi felé - ráadásul ez a Versinyin a fajsúlyt, emberi minőséget tekintve igencsak hasonlít erre a Kuliginra, ami persze Mását is jellemzi.
Mire vacsorához ülnek - Menczel Róbert díszletében alulról emelkedik föl a terített asztal -, már nyakig ülnek a mozgás-hanglejtés-zene nyújtotta stilizációban (a két vendég, Fedotyik és Rode - Szatory Dávid és Fehér Tibor - komikuspáros, és ezt szépen kitartják a végéig); a párbeszédek elveszítik szokásos tartalmukat. Nyilván azért, hogy néhány kitörés - például amikor Versinyin a feleségéről és két kislányáról beszél - ne csak a hangerő, hanem a tartalom okán is súlyossá váljék; sajátos húzástechnika ez, a lényegtelennek tartott részek elrejtése. Mészáros Piroska Natasája például "virágjában" és Daróczi Sándor jelmezei közül a méltán legrikítóbban trappol bele a vacsorába, hogy a plénum előtt befogja férjnek a szürke és pipogya Andrejt.
Plénum: ebből igen sok van Süerban rendezésében, a dialógokat, párjeleneteket hallják-látják számosan a többiek közül, viszont sem szövegük, sem helyzetük nincsen arra, hogy reagáljanak rá. A puszta jelenlét sokszor az engedelmes statisztálás feladatát rója nemcsak a fontos mellékszereplőkre, mint Csebutikin, Szoljonij vagy Tuzenbach, hanem a főszereplőkre is. A búgócsiga-jelenet Süerban színpadán Irina magánügye marad; a többiek átbeszélik, átmozogják, mint afféle lényegtelen epizódot. Mert hát az is: egy infantilis kislány érzelmes kesergése.
A második felvonás is sok ötletet, szépséget és poént tartogat: Bobikot, Natasa és Andrej fiát Miki egér (később lányukat, Szofocskát persze Minnie) jelzi, aztán esik hó is, az előtérben szépen táncol Mása és Versinyin, a gyerek bőg, Natasa kiborul, van Here comes the sun, Anyegin-ária, Don Giovanni-részlet és álarcosok. Utóbbiak közt Szoljonij (Szabó-Kimmel Tamás), akinek az erőszakos udvarlását Irina nem nagyon hárítja el - de hát miért is tenné, amikor az a Tuzenbach (Mátyássy Bence alakításában) egy akkora vizesnyolcas... -, épp úgy hiteltelen, amikor a munkáról meg a jövőről beszél, mint Irina és Versinyin: csupa idealista póz.
De nem csak ő. Az oldalról sokat szemlélődő Andrej is az, megérdemli az ő Natasáját, aki mellé később élőben is belép Protapopov, a szeretője, hátha nem értjük, mi folyik itt.
A harmadik felvonás ismét az előszínpadon játszódik, Menczel díszlete az oldalról beomló lepedőhalommal viszi a tejfölt, ki is használják a szereplők, belebújnak, eltakarják magukat - de legalább mindenki kormos, mutatván, tudják, mi van a háttérben: tűzvész.
De mire itt tartunk, a dekódolásban alighanem megfáradt közönség leginkább a színészgárda odaadó, alázatos és magas szintű feladatteljesítését bámulja, hiszen tényleg lefegyverző az a fegyelem, amellyel nem akármekkora tehetséghalmazt állítanak a pontos stilizálás szolgálatába. Csebutikinnak nemcsak a tragédiája, de még a története sem kerekedik ki, és erről Sinkó László csöppet sem tehet; a többieknek csak a formátuma, mármint a figurájuk formátuma vész oda. A negyedik felvonás kissé elkapkodottnak látszó formadömpingjében - lufik és gyaloglás minden mennyiségben - végképp elvész a három nővér is. Súlyukat vesztett figurák szánalmas és fárasztó végvergődése rendezi össze bennünk a föltehető rendezői koncepciót, amely szöges ellentéte a kolozsvári Ványa bácsiénak, ahol mindenkiért kár volt: itt bizony senkiért nem kár.
Nemzeti Színház, szeptember 25.
