Elképesztő történet, mely pontosan két évtizede kezdődött, és ki tudja, meddig tart: húszéves születésnapját ünnepli a megannyi jelzővel illethető londoni Ninja Tune kiadó, sokak kedvence és ihletője. 1990 rég volt - akkoriban esett meg, hogy Matt Black és Jonathan More (képünkön), a nyolcvanas évek utolsó harmadában meglehetős népszerűségre szert tett Coldcut-duó tagjai ráuntak az addig őket (is) korlátozó kiadói kötöttségekre. Black és More nemcsak saját, ügyes kézzel vágott/tapasztott zenéivel, a hiphop- és elektroesztétikát és zenekészítési gyakorlatot újragondoló-teremtő munkáival, de a korai MTV-korszak néhány, lényegében általuk felfuttatott sztárjának (Lisa Stansfield, Yazz) végzett nélkülözhetetlen zenekészítői, produceri tevékenységével is öregbítette hírnevét. Azután egy japán turnéról visszatérve, kimerülten és elégedetlenül agyalni kezdtek a jövőjükről, s (akkori cimborájuk, a később Fatboy Slimként elhíresült Norman Cook aktív segítségével) kisütötték a megoldást: saját kiadót hoznak létre, melyet egy tévéműsor és egy ismeretterjesztő újságcikk alapján Ninja Tune-nak neveztek el.
Az első Ninja Tune-os lemezt ők maguk rakták össze Bogus Order álnéven: a Zen Brakes pontosan azt tartalmazta, amit később ugyanők, munkatársaik, protezsáltjaik és követőik a tökélyre fejlesztettek: régi dzsessz-, funk-, soul-, afrobeat-, rock-, poplemezekből ésszel kiollózott minták, dobkiállások (breakek), jó kis zsíros funkyütemek, mindez konkrét, máris a dj keze alá való, játszásra kész zenedarabokká formálva. Miután még az évben sikeresen összebarátkoztak két újabb bűntárssal (a PC-ként elhíresült Patrick Carpenterrel és a lemezeken Strictly Kevként szereplő Kevin Foakesszal), együttes erővel elindították a végül öt dupla albumig jutó Jazz Brakes sorozatukat - akad, aki éppen az ő munkáiknak tulajdonítja a beteg újságírói neologizmussal trip hopnak nevezett stílus születését. Jellemző, hogy - még élő szerződésük miatt - a Coldcut-duó 1994-ig nem is adott ki újabb lemezt, s a Philosophynak is csak a vinilverzióját gondozta a Ninja Tune. Azután, ahogy mind népszerűbbek lettek a füstös hiphopütemek felett egyensúlyozó megcsavart melódiák, a beteg krimidzseszszes rekonstrukciók, az egzaltáció és a jóleső, tompa kábultság között a teljes érzelmi skálát megmozgató, tüntetően eklektikus zenék, úgy talált rájuk mind több előadó.
A régi albumokat forgatva megannyi egyedi történettel szembesülünk: ha például a zseniális, 1994-es Remediest hallgatjuk, rögvest eszünkbe juthat, hogyan vált sikeres zenekészítővé a funkból, dzsesszből táplálkozó laza hiphopütemek két királya, a basszer Jake Wherry és a dj/szkreccsmester Ollie Teeba, azaz a Herbaliser- duó. 'k utóbb nagyzenekarrá fejlesztették magukat, majd néhány éve otthagyták régi kiadójukat (mely éppen most adott ki tőlük egy remek retrospektív válogatást). Izgalmas maxik és autonóm egészként is helytálló albumok jelezték a kiadó igazi fénykorát: ott figyel a regényes életű James Braddell-Keir Fraser-duó (alias 9 Lazy 9) fülsimogatóan napfényes Paradise Blownja és Electric Lazylandje (mindkettő 1994) és az előbbi Funki Porciniként kiadott, mai füllel hallgatva is elképesztően ötletgazdag 1995-ös Hed Phone Sexe vagy a következő évben kijött, még ennél is rafináltabb és szétcsavartabb Love, Pussycats & Carwrecks, esetleg a London Funk Allstars kollektíva dzsessz/funk groove-gyűjteménye, a különösen beteg című Flesh Eating Disco Zombies Vs. The Bionic Hookers From Mars (1996). Az új ninjás megjelenések rendre rendkívül magasra tették a lécet: DJ Vadim 1996-os USSR Repertoire-ja vagy éppen a brazil Amon Tobin 1997-es Bricolage-a máig is a legjobb albumaik közé tartozik - s egyben remekül tanulmányozható rajtuk, mekkora istenáldotta tehetségek tűntek fel a kilencvenes évek végén a Ninja Tune háza táján. Az új zenék megismertetésének legpraktikusabb formája természetesen egy gazdagon adjusztált, kellő gusztussal összerakott kóstoló: a Ninja Tune-t sokan éppen eme, bizonyos rendszerességgel megjelenő kompilációk miatt szerették meg: a Funkjazztical Tricknology (1994), a Ninja Cuts: Flexistentialism (1996), a Ninja Cuts: Funkungfusion (1998) vagy a tízéves évfordulóra kiadott Xen Cuts valósággal dúskálnak a jobbnál jobb számokban, s ma is keresett hanghordozók.
Sokan mondják: a kétezres évek elejére az NT mintha elvesztette volna frissességét - akkori portfóliójukat visszahallgatva önmagában nem éreznénk a minőségromlást, csupán az úttörő szerep veszett el, s az a nem is kicsi bónuszizgalom, ami korábbi kiadványaikat rendre kísérte. A More-Carpenter-trió ekkor is előremenekült: a Big Dada (a még a kilencvenes években önállósult, majd később behalt NTone kiadót követő második alkiadójuk) létrehozásával az izgalmasabb hiphopban, raggában utazó, sokszor új stílusokat teremtő előadók találtak maguknak fórumot - saját profán evangéliumuk szerint például a New Flesh formáció Stick & Move-ja az első igazi grime-szerzemény. A kiadó vezetői máig büszkék Roots Manuva bemutatkozó, Run Come Save Me című albumára, amely amellett, hogy mérföldkő a saját nyelvét és kifejezési formáit lassan felfedező brit hiphop történetében, egyben a legtöbb eladást produkáló Big Dada-megjelenés is (az anyakiadó számára a csúcsot máig is Mr Scruff 1999-es, tavaly újra kiadott, elegánsan popos, remekül táncolható, könnyeden eklektikus Keep It Unreal albuma tartja). Az alkiadók száma azóta egyre csak gyarapszik: az eredetileg Pop Levi (ex-super Numeri) saját, önmagukban is izgalmas dolgainak kiadására szakosodott Counter Records az utóbbi években sorra adja ki a valóban érdekfeszítő zenéket. A pszichedelikus/retro/garázs/soul-rock The Heavy albumaitól Fink és John Mathias akusztikus/folkos kísérletein át a Cougar prog/math/posztrockjáig vagy az egzaltáltan szórakoztató The Death Set elektro/punk agymenéseiig akad itt bőven hallgatnivaló, de például a Lambben feltűnt varázsos hangú énekesnő, Lou Rhodes új albumát már a Motion Audio nevű vadonatúj szubkiadó gondozta.
S ha kétségeink támadnának afelől, hogy még manapság is izgalmas dolgokkal foglalkoznak-e a kiadó háza táján, elég belehallgatnunk a húszéves jubileumra kiadott, elképesztően tartalmas Ninja Tune XX válogatásba, mely alapesetben két, egyenként dupla CD-n szerezhető be, de az extralimitált kiadású box-set már hat diszkből, továbbá szintén hat, bájos hétinches maxiból meg egy, a kiadó történetét tárgyaló könyvecskéből áll. A kizárólag friss dolgokat tartalmazó válogatáson zömmel valóban korunk leginkább inspiráló dolgokkal foglalkozó, az elektronikus tánczene (ma még persze beláthatatlan) jövőjét formáló hangvarázslók szerzeményeit, remixeit hallhatjuk: Deadelus, Flying Lotus, Gaslamp Killer, az éjsötét King Cannibal (Dylan Richards), Four Tet, a Hot Chip vagy The Bug éppúgy figyelemre méltó darabokat alkotott a jeles alkalomra, mint az olyan fiatal tehetségek, mint Emika, Eska, Zomby, Shuttle vagy Dorian Concept. Törtek és "egyenes" ütemek, dzsesszes melódiák és hideg futurizmus, megannyi hangkép a dubstep utáni világból, s jó néhány sláger (mint például Mr Scruff és Kirsty Almeida izgalmasan lüktető Pickled Spidere). Nem mondhatunk mást: boldog születésnapot, s még ilyen húsz évet kívánnánk!
Créme de la Créme
Az 5 legjobb album:
Funki Porcini: Hed Phone Sex (1995)
Ninja Cuts: Flexistentialism (1996)
Amon Tobin: Bricolage (1997)
The Heavy: Great Vengeance & Furious Fire (2007)
King Cannibal: Let The Night Roar (2009)
Az 5 legjobb dal:
DJ Food: Turtle Soup (Luke Vibert Mix) (1996)
DJ Food: Scratch Yer Hed (Squarepusher remix)
(1996)
Amon Tobin: One Day In My Garden (1997)
Mr Scruff: Sweetsmoke (Manitoba Mix) (2003)
Wagon Christ: Shadows (2004)
+1 az ünnepi alkalomra: The Bug: Skeng
(Autechre remix) (2010)