Jelentős dalszerzőpárosoknál gyakran fejtörésre ad okot, hogy valójában melyik félnek is tulajdoníthatjuk a múlhatatlan dallamokat, hiszen azzal már a Beatles óta tisztában vagyunk, hogy a közös aláírás távolról sem jelent automatikusan valódi együttműködést. A power pop egyik legnagyobb ásza, a seattle-i Posies esetében az 1998-as (később átmenetinek bizonyuló) feloszlás utáni évek változtatták érdektelenné a kérdést, hiszen végre kiderülhetett, hogy ebben a zenekarban teljesen azonos kaliberű és rendkívül hasonló ízlésű szerzők boldogítják egymást. A sokáig az REM turnébillentyűseként fusizó Ken Stringfellow két utolsó szólólemeze (Touched, Soft Commands), valamint Jon Auer egyetlen saját neve alatt megjelent albuma (Songs From The Year Of Our Demise) nem sok kétséget hagyhatott efelől. Legföljebb annyi különbség volt észlelhető, hogy míg Auer szíve szerint inkább megmarad a hagyományos gitárpopon belül, addig Stringfellow - ahogyan azt a négy évvel ezelőtti nagyszerű budapesti klubfellépésen is láthattuk - örömmel evez ismeretlenebb vizek felé is. Most jöhetne az a fordulat, hogy mindezzel együtt igazán nagy dolgokra mégiscsak egymás társaságában képesek, de ez nem egészen lenne precíz, hiszen a Posies 2005-ös visszatérő lemeze, az Every Kind Of Light inkább csak alulról karcolta a szólómunkák nívóját. Ám ha akkor a jelentős erők kioltották is egymást, e két férfiú most, a hetedik lemezen egymás vállára állva ismét valódi óriásnak látszhat.
Mert a Blood/Candy egyértelműen a legjobb dolog, amit a Posies korai nagy műve, az 1993-as Frosting On The Beater óta ezektől az uraktól bezsebelhetünk. Azaz maga a powerpopmennyország. Auer és Stringfellow hosszú éveken át kísérte az idén tavasszal fiatalon elhunyt Alex Chiltont az újra beindított Big Starban, és most látszik csak igazán, milyen sokat tanultak mellette: noha vannak itt egyenes vonalúbb számok is (The Glitter Prize, So Caroline), a dalok többségét szokatlanabb (mégis a lehető legtermészetesebbnek hangzó) struktúrák és a műfaji standardokhoz képest izgalmasabb, váratlanabb hangszerelés jellemzi. A Licenses To Hide, hogy csak egyetlen példát vegyünk, komor balladaként indul, hogy aztán hirtelen az arénarock és a musical szellemes fúziójába váltson át. A végén a lényeg persze úgysem az, hogy milyen formájúak a vázak, vagy hogy gitárra vagy inkább (mint az egyik legmagasabb pont, az elégikus For The Ashes) zongorára íródtak-e a számok, sőt még az sem nagyon érdekes, hogy az Accidental Architecture inkább tekinthető minőségi Beach Boys-imitációnak, mint Posies-dalnak. Igazán csak a dallamok fontosak. A Blood/ Candyn pedig - hol csupán a két, puha tenorjával fenségesen egymás alá-fölé vokálozó főnök, hol jeles vendégek (Hugh Cornwell a Stranglersből, Lisa Lobsinger a Broken Social Scene-ből) révén is - egymás sarkára hágnak a prémium kategóriás, édesbús énekszólamok. Osszuk be őket ésszel, jobbat ezen az őszön nem kapunk.
Rykodisc/Neon Music, 2010
