Lemez - Vállra állva - The Posies: Blood/Candy

  • Greff András
  • 2010. szeptember 30.

Zene

Jelentős dalszerzőpárosoknál gyakran fejtörésre ad okot, hogy valójában melyik félnek is tulajdoníthatjuk a múlhatatlan dallamokat, hiszen azzal már a Beatles óta tisztában vagyunk, hogy a közös aláírás távolról sem jelent automatikusan valódi együttműködést. A power pop egyik legnagyobb ásza, a seattle-i Posies esetében az 1998-as (később átmenetinek bizonyuló) feloszlás utáni évek változtatták érdektelenné a kérdést, hiszen végre kiderülhetett, hogy ebben a zenekarban teljesen azonos kaliberű és rendkívül hasonló ízlésű szerzők boldogítják egymást.

Jelentős dalszerzőpárosoknál gyakran fejtörésre ad okot, hogy valójában melyik félnek is tulajdoníthatjuk a múlhatatlan dallamokat, hiszen azzal már a Beatles óta tisztában vagyunk, hogy a közös aláírás távolról sem jelent automatikusan valódi együttműködést. A power pop egyik legnagyobb ásza, a seattle-i Posies esetében az 1998-as (később átmenetinek bizonyuló) feloszlás utáni évek változtatták érdektelenné a kérdést, hiszen végre kiderülhetett, hogy ebben a zenekarban teljesen azonos kaliberű és rendkívül hasonló ízlésű szerzők boldogítják egymást. A sokáig az REM turnébillentyűseként fusizó Ken Stringfellow két utolsó szólólemeze (Touched, Soft Commands), valamint Jon Auer egyetlen saját neve alatt megjelent albuma (Songs From The Year Of Our Demise) nem sok kétséget hagyhatott efelől. Legföljebb annyi különbség volt észlelhető, hogy míg Auer szíve szerint inkább megmarad a hagyományos gitárpopon belül, addig Stringfellow - ahogyan azt a négy évvel ezelőtti nagyszerű budapesti klubfellépésen is láthattuk - örömmel evez ismeretlenebb vizek felé is. Most jöhetne az a fordulat, hogy mindezzel együtt igazán nagy dolgokra mégiscsak egymás társaságában képesek, de ez nem egészen lenne precíz, hiszen a Posies 2005-ös visszatérő lemeze, az Every Kind Of Light inkább csak alulról karcolta a szólómunkák nívóját. Ám ha akkor a jelentős erők kioltották is egymást, e két férfiú most, a hetedik lemezen egymás vállára állva ismét valódi óriásnak látszhat.

Mert a Blood/Candy egyértelműen a legjobb dolog, amit a Posies korai nagy műve, az 1993-as Frosting On The Beater óta ezektől az uraktól bezsebelhetünk. Azaz maga a powerpopmennyország. Auer és Stringfellow hosszú éveken át kísérte az idén tavasszal fiatalon elhunyt Alex Chiltont az újra beindított Big Starban, és most látszik csak igazán, milyen sokat tanultak mellette: noha vannak itt egyenes vonalúbb számok is (The Glitter Prize, So Caroline), a dalok többségét szokatlanabb (mégis a lehető legtermészetesebbnek hangzó) struktúrák és a műfaji standardokhoz képest izgalmasabb, váratlanabb hangszerelés jellemzi. A Licenses To Hide, hogy csak egyetlen példát vegyünk, komor balladaként indul, hogy aztán hirtelen az arénarock és a musical szellemes fúziójába váltson át. A végén a lényeg persze úgysem az, hogy milyen formájúak a vázak, vagy hogy gitárra vagy inkább (mint az egyik legmagasabb pont, az elégikus For The Ashes) zongorára íródtak-e a számok, sőt még az sem nagyon érdekes, hogy az Accidental Architecture inkább tekinthető minőségi Beach Boys-imitációnak, mint Posies-dalnak. Igazán csak a dallamok fontosak. A Blood/ Candyn pedig - hol csupán a két, puha tenorjával fenségesen egymás alá-fölé vokálozó főnök, hol jeles vendégek (Hugh Cornwell a Stranglersből, Lisa Lobsinger a Broken Social Scene-ből) révén is - egymás sarkára hágnak a prémium kategóriás, édesbús énekszólamok. Osszuk be őket ésszel, jobbat ezen az őszön nem kapunk.

Rykodisc/Neon Music, 2010

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.