Zene

Óriási hiba lenne elmenni a kicsit erőltetett nevű New Keepers... debütlemeze mellett, még akkor is, ha az még tavalyi kiadású, hiszen 2009 egyik legjobb lemezét hozták össze ezek az arcok, akik amúgy annyira ismeretlenek, hogy csak annyit tudni róluk, hogy svédek.

Király András kiállítása a mai magyar társadalomra jellemző abszurd skizofréniára reflektál: egyszerre léteznek az elmaszatolt fogalmak és a végletekig kiélezett ellentétek. Műveinek közvetlen kiindulópontjai olyan képek, melyeket az internetes kereső a magyar kultúra szóösszetétel nyomán felkínál.

Nehéz az idegen nyelvű szóviccekkel, a minap az Egek urában vérzett el egy szép példány: Clooneynak dobozos üdítőt kínált a stewardess, a "Would you like a can, sir?"-ből azonban a fáradt főhős a "Szeretne-e rákot?" (can, sir mint cancer) felajánlást értette ki. Heti keserédesünk, a felnőttéválásos tinédzserfájásokat női öltözőszaggal ötvöző Hajrá Bliss! is hemzseg az amerikás szóviccektől, de ez nem öncél, hanem az itt bemutatott sportág, a rollerderby velejárója.

A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségét 2010-ben olyan kedves hagyományőrző egyesületnek gondolná az ember, amilyenbe a kosárfonók is szerveződnek. Pedig ennél többről van szó - aki látta a Fonogram Magyar Zenei Díjátadó Gálát, az tudja, miről beszélek.

című regényének főhőse amolyan pitiáner amerikai egzisztencialista. (Ne feledjük, a könyv 1958-ban íródott!) És nem csupán azért, mert Sartre és Kafka műveit idézi prédikációiban.

A norvég Ulver majd' húszéves működése alatt először tavaly májusban állt színpadra, ami annyira bejött a zenészeknek, hogy két nyári koncert után egy komplett miniturnét is lekötöttek Európában, sietve hozzátéve, hogy úgyis ez lesz az első és az utolsó turnéjuk, úgyhogy ismétlésben ne nagyon reménykedjen senki. Ezzel a zenekar meg is tett mindent azért, hogy az Ulver magyarországi koncertje kellően különleges esemény legyen, s így gyakorlatilag megteljen az egész A38, ugyanakkor nyitott kérdés maradt, mit képes produkálni egy eddig csak a stúdióban létező, az utolsó anyagán (Shadows Of The Sun) nem is túlzottan vitézkedő, black metalból elektróízekkel fűszerezett experimentális zenére váltó, kimondottan csak albumon hatásosnak gondolt csapat. Hogy őszinte legyek: örültem volna, ha vannak akkora punkok, hogy bevállalják definitív black metal lemezük, a Nattens Madrigal eljátszását elejétől a végéig, de erre nyilvánvalóan nem volt esély.

Az utóbbi hat év úgy telt el, hogy Joe Goddard és Alexis Taylor, a két ihletett komponista és figyelemre méltó előadó időnként kisütött valamit. A nehezen kontrollálható ötletrohamok és a szorgalmas komponálási-hangrögzítési folyamat gyümölcse rendre egy-egy Hot Chip-album volt, s ha kész lett a mű, máris kezdhettünk tűnődni azon, hogy ez vajon a kétségbevonhatatlan zsenialitás újabb bizonyítéka-e, avagy "csupán" egy eljövendő tökéletes lemez csalfa ígérete. De hát miről is beszélünk: a One Life Stand már a negyedik sorlemezük - ennyi idő és munka nyomán már éppen elég elfogult rajongót tudtak meggyőzni önnön korszakalkotó jelentőségükről. S most sem kell csalódnunk: negyedszerre is egy mélységesen rokonszenves, több hallgatás után még jobban kibomló, sok-sok ötlettel teli lemezanyagot tettek le az asztalra. Ráadásul az új album messze van attól is, hogy önismétlőnek nevezhessük - különösen a két éve publikált Made In The Darkkal összehasonlítva. Meg kell hagyni, Goddard és Taylor utólag ha nem is elhibázottnak, legalábbis kissé túlzónak tartja a korábbi album koncepcióját, amelybe - amúgy virtuálisan - csaknem egy dupla albumra való zenei ötletet és kezdeményt zsúfoltak. Érzésük szerint az új lemez sokkal inkább visszautalás a kettővel korábbi The Warning megejtő egyértelműségére.

underground, szufi transz, tuareg blues és egy mali király - ez annyi, mint tizennyolc és fél csillag összesen.

Nem egy "breaking news", de a focihírek és az időjárás-jelentés közé befér: A törvény gyilkosával saját időskori marcipánszobrát ledöntő Robert De Niro visszatért a színészek népes táborába. Talán még a Robert De Niro Baráti Társaság ülésein is megoszlanak a vélemények az ügyben, hogy a névadó mikor is távozott az ébren forgató színészek osztályáról; az ortodox szárny a '95-ös Casinótól számítja a mély hibernáció állapotát, a megengedőbbek néhány évvel későbbre, a Csak egy kis pánik bemutatójának másnapjára teszik a hosszú alvás (más megközelítésben a gondtalan nyugdíjas évekre való anyagi felkészülés) nulladik óráját. A kamerák előtt töltött éber percekből csak elvétve akadt az elmúlt években (Ricky Gervais Futottak mégjének önalakítása erős határeset).

Emlékeznek önök A kardforgató nő (Mekurano Oichi jigokuhada; 1969) vagy éppenséggel a Fogjátok el Oichit, élve vagy holtan! (Mekurano Oichi inochi moraimasu; 1970) című filmre? Mindegy, gondoltam, hogy nem. És ha megmondtam volna, hogy utóbbi az előbbi folytatása volt, és viharos gyorsasággal jutott el anno a honi forgalmazásba? Azt hiszem, akkor sem. Nyilván megvan az oka ennek (semmiképpen se magukban keressék).

Voltaképpen jó ötlet volt bemutatni a kaposvári Csiky Gergely Színházban a West Side Storyt; Leonard Bernstein zenéje remekmű, s ezen az sem változtat, hogy alaposan elslágeresedett az elmúlt évtizedekben. Shakespeare Rómeó és Júliájának modern amerikai történetté írásában Arthur Laurents jeleskedett, s nyugodtan állítható, hogy a jövőbe látott: az "igazi" amerikaiak és a Puerto Ricóból érkezett bevándorlók - ők az újkori Montague-k és Capuletek - konfliktusa mára globalizálódott, szóval bármilyen másság keltette viszályt képes magába foglalni. Vagyis tud szólni valamiről, és hozzá még ének, zene, tánc.

Erdély Miklós a nyolcvanas évek elején megállapította, hogy a magyar szobrászat jóval konzervatívabb más műfajoknál, mert még a hatvanas években is ragaszkodott a Ferenczy Bénitől, Medgyessy Ferenctől örökölt zárt formákhoz. Erdélynek láthatólag meg sem fordult a fejében, hogy a hatvanas-hetvenes években megjelenő objekteket, amelyek ekkor már ötvenéves késésben voltak Magyarországon a műfaj keletkezéséhez képest, a szobrászat körébe sorolja. A konceptuális művészetnek a fotó és a film volt a fő médiuma, Jovánovics pedig nem a talált tárgy véletlen karakterének improvizatív alkalmazása, hanem épp a forma felől közelített a szobrászathoz, megújítani akarta tehát, nem megszüntetni. Az objekt, amely mégis ennek a korszaknak a terméke, az ellenállás vagy legalábbis az ellenszegülés műfaja volt, művészi és gyakran politikai értelemben egyaránt. St.Aubyt parafrazeálva az objekt = nemszobrászat szobrászat.

Rendszerváltozás vagy rendszerváltás? Utódpárt vagy modernizáló progresszív erő? Az elmúlt néhány évben ez a két kérdés okozta a legnagyobb feszültséget, eszmei vitát az ideológiai kérdések iránt egyébként nem túl érzékeny Magyar Szocialista Pártban. Az előbbiről a párt programját előkészítő testületben folytattak hosszú és szőrszálhasogató vitát, az utóbbi akkor ütötte szíven a szocialistákat, amikor az általános ombudsman éves jelentésében "leutódpártozta" az MSZP-t. A szocialisták értelmiségi holdudvarához tartozó Ripp Zoltán - a párt think tankjeként számon tartott Politikatörténeti Intézet egyik vezetője - szerint okkal kínozzák még mindig az MSZP-t ezek a kérdések: az elmúlt húsz év alatt a baloldal megspórolta ezeket a vitákat, egyszerűen szőnyeg alá söpörte a legitimációs problémáit. Az ebből adódó meghasonlottság végül tudjuk, hova vezetett.

Ha az ötrészesre tervezett Abarat-sorozat első kötetéről azt mondtuk (lásd: "Hol a mikor?", Magyar Narancs, 2008. december 4.), hogy vajmi keveset tudhatunk mi, fantáziátlan és szánalmas emberek itt, az Ideáton arról, hogy épp mi történik az Abaraton, most elmondhatjuk: az mindenesetre jól látszik, hogy Barker e második kötetben megemelte a tétet. Nemcsak a meseszövésre, a történet alakulására igaz ez, hanem a regényfolyam újabb részének elbeszéléstechnikai megoldásaira is.