Zene

Úristen, meghallgattuk az új Wavves-lemezt, és nemhogy nem szakadt szét a dobhártyánk, de még a fülünk sem zúg! Mi történik itt?! A 23 éves Nathan Williams vezette San Diegó-i trió az egyik zászlóshajója az elmúlt egy-két évben a blogoszférán átcikázó, otthon felvett, lo-fi hangzásba mártott lemezekkel kereskedő előadók trendjének. Ezek azok a zenekarok (a Times New Viking, a Vivian Girls, többek között), amelyek alapvetően popdalokat írtak, de olyan rettenetes ricsajjal szegélyezték körbe, hogy nemcsak édesanyánkat kergették ki a világból, hanem még a nyitottabb zenerajongókat is, akik attól sem riadtak viszsza, hogy hangosan követeljék az érintett blogok törlését.

Egy belga fesztiváltól szerzett ötlet szerint a közönség bátrabb tagjainak lakásában is lehet koncertet tartani. Nyilván akusztikusat, kis hallgatóságnak, kis gázsiért, de egészen más atmoszférában, mint amihez szoktunk.

Mintha csak megérezte volna, hogy a szellemíró kifejezés önéletrajza hazai megjelenésével szinte egyidejűleg nyeri el nyelvi létjogosultságát, Roger Moore nem késlekedik kijelenteni: számára is felkínálták a szellemírói segítséget, de ő ilyesmire nem fanyalodott, s 2007-ben bekövetkezett nyolcvanadik születésnapján önkezével látott hozzá, hogy végre megírja régóta tervezett önéletrajzát. Találkozhatunk benne mumpsszal és tüdőgyulladással (kétoldali), első csókkal és női magazinokban vállalt fotómodellkedéssel, a kezdő színészt megkörnyékező bácsikkal és a kezdő színész által megkörnyékezett lányokkal és aszszonyokkal, de Bonddal csak a kétszázadik oldal környékén akadunk össze.

Sokan gondolják úgy, hogy ha a nagyképű hangmérnök a szakmaiságot, a professzionalitást és egyáltalán a precíz munkát kéri számon a lusta/részeg/laza zenészeken, akkor csak elő kell kapni a 72-es Stones-albumot, és eljön az igazság pillanata. A legenda szerint ugyanis az eredetileg dupla vinilen (akkoriban ennek jelentősége volt!) megjelent Exile... valójában egy véget nem érő buli "mellékterméke", ám ennek ellenére a rock and roll csúcsteljesítménye, ami nem véletlenül szerepel ma is előkelő helyen az ilyen-olyan "minden idők legjobb albumai" listákon. (A Rolling Stone 500-as listáján például a hetedik.)

A múlt hónapban Václav Klaus cseh államfő hat elítéltnek adott kegyelmet, a nyolcvanhét éves, gyakorlatilag mozgásképtelen aszszony, Ludmilla Brozová-Polednová nem volt közöttük - Klaus nem is először tagadta meg tőle a kegyelmet. Tudják önök, hogy kicsoda napjaink cseh börtöneinek legidősebb lakója? Egykori csehszlovák államügyész, aki 1950-ben közreműködött Milada Horáko-vá halálos ítéletének meghozatalában.

Jelentős erők szövetkeztek itt, nem is akármire: a mozinézői életkor kitolására (kicsinyt lefelé). A fellépésre készülő kakukkos óra szép és igaz történetét (Maestro) az Oscar-jelölésig 2007-ben eljuttató animációs rendező és a népszerű mesekönyvíró és -rajzoló, Bartos Erika műve ugyanis nyilvánvalóan a három és hat év közötti korosztályt célozza be. Azok pedig pont olyanok, mint a jó Fidesz-szavazó, tutira hoznak magukkal (minimum) még egy embert a moziba. Arról már nem is szólva, hogy már bizonyítottak, hiszen rövid keresgélés után a mesekönyv mellett diafilmet, plüssfigurákat, gyermekruházatot, hangos könyvet (ugyancsak a moziban tündöklő Pogány Judittal) és - mit szépítsük - egy komplett webáruházat találtunk Bogyó és Babóca kettősének a főszereplésével. Mit is mondhatnánk erre? Az egyik legősibb mesterségről van szó: hiába röhögtük ki a vukos tolltartós, iskolatáskás, köpenyes, titokban pityergő szerencsétleneket az általánosban, a szüleik - és a módszer honosítói - hivatásos és hobbiváteszek voltak, már a komcsiban is meglátták a szép jövőt. Ma már persze nekünk sincs egy rossz szavunk sem a metódust illetően. A megélhetési alapú kicsinyszerűség a kultúrában és kapcsolódó részein immár teljesen legitim hozzáállás.

Természetes, legföljebb igen kockázatos, ha a színház forrásért a filmhez nyúl (fordítva nem így van: a színház adott esetben könnyedén, kockázatmentesen alakul át filmmé); Zsámbékon ráadásul filmrendező, Gigor Attila vette a kezébe Ingmar Bergman Personáját, és csinált belőle színházi előadást. Nem is a filmből, hanem a forgatókönyvből; sőt nem is abból, hanem annak (önmaga és a dramaturg, Emília Luptáková által) átírt változatából. S ha a cél az, hogy (akár láttuk, akár nem) felidéződjék bennünk Bergman Personájának szorongatóan különleges, egyszerre lebegő és súlyos atmoszférája, hát ez a cél el lett érve. Más kérdés, hogy aki látta a filmet, az bizony nem tudta száműzni lelki szemei elől Liv Ullmannt és Bibi Anderssont.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

Ha valaki otthonosabban mozog a nagyközönség számára ismeretlen metálzenekarok területén, valószínűleg találkozott már a Kvelertak nevével, hiszen a norvég banda körül debütáló lemezének múlt havi megjelenése óta akkora underground felhajtás kerekedett, ami jószerivel már gyanús. Komoly rockmagazinok zengenek ódákat erről az anyagról, a zenekar pedig elcsípte az év talán legmenőbb extrém zenei turnéját a Converge, a Kylesa és a Gaza társaságában, amely egyébként hazánkat is eléri majd augusztus 9-én.

Az 1949-ben Ohióban született, de ma már Angliában élő hölgy az Agatha Christie utáni angol bűnregény női szakaszának (P.D. James mellett) legragyogóbb írója.

Az Arcade Fire, mint oly sokaknak, nekem is személyes ügy, hiszen kevés olyan zenekart tudnék mondani, amely ennyire segít átvészelni a szétcsúszott korszakokat. Persze nem csak ezért fontos ez a kanadai társaság.