Sokan gondolják úgy, hogy ha a nagyképű hangmérnök a szakmaiságot, a professzionalitást és egyáltalán a precíz munkát kéri számon a lusta/részeg/laza zenészeken, akkor csak elő kell kapni a 72-es Stones-albumot, és eljön az igazság pillanata. A legenda szerint ugyanis az eredetileg dupla vinilen (akkoriban ennek jelentősége volt!) megjelent Exile... valójában egy véget nem érő buli "mellékterméke", ám ennek ellenére a rock and roll csúcsteljesítménye, ami nem véletlenül szerepel ma is előkelő helyen az ilyen-olyan "minden idők legjobb albumai" listákon. (A Rolling Stone 500-as listáján például a hetedik.)
Nyilvános buli lévén a lemez készítésének körülményeiről meglehetősen gazdag dokumentáció áll rendelkezésre. A hetvenes évtized fordulóján a zenekar függetlenné vált, saját kiadót alapított, és létrehozott egy akkoriban újdonságnak számító mozgó lemezstúdiót, ami lehetővé tette, hogy a felvételeket "ihletett helyszínen" lehessen elkészíteni. Az Exile esetében Keith Richards Nizzához közeli kastélya (a Stonest az angol adótörvények "száműzték" Franciaországba - innen a lemez címe) lett a bázis, és a korabeli fotók alapján valóban úgy tűnik, mintha a zenélés csupán a mulatság velejárója lenne: természetes, hogy a részeg ember dalra fakad. A résztvevők egybehangzó állítása szerint ipari mennyiségű drog és alkohol fogyott a felvétel során, és az is közismert, hogy a házigazda ekkor kezdett a heroinnal mecscselni (a következő Stones-lemezen már hallható, hogy ki áll vesztésre), a nagyszabású haverfelvételre pedig nemcsak grupik, dílerek, potyalesők és egyéb gyanús alakok jelentkeztek (bár ezek voltak többségben), de ott volt például William S. Burroughs is, aki talán épp Richardsot látta el jó tanácsokkal, hogyan készüljön az eljövendő "Az ember, akinek az orvostudomány szerint már rég meg kellett volna halnia" versenyekre. Mindez igen hatásos, de valószínű, hogy a lelkes, ám "felelőtlen" zenélgetés soha nem eredményezett volna ilyen pompás lemezt megfelelő háttéremberek, jól működő menedzsment nélkül, amit viszont a minden látszat ellenére józan és karrierista Jagger gründolt össze.
Az Exile On Main Streeten nincs olyan dal, ami szerepelhetne "a Stones 10 legnagyobb világslágere" albumon, de olyan sincs, ami gyengébb lenne a többinél. A több mint egyórás, megállók, sorompók és kitérők nélküli rock and roll utazás tulajdonképpen az ösztönök "konceptalbuma", és mint ilyen, egy rakás későbbi zenekar számára lett irányadó. De az Exile egyúttal a Stones lemezipari munkásságának is a csúcsteljesítménye: sem korábban, később pedig - stadionspecialista cirkuszi mutatványosként - pláne nem sikerült ilyen egységes anyaggal előállniuk.
A felsorolt érdemek töredéke is elég indok az újrakiadáshoz, ám a tavasszal ismét megjelent Exile nemcsak feljavított kópia: az egykori dupla lemez most dupla CD-n került az üzletekbe. Az első a klasszikus albumo(ka)t, a második az eddig ismeretlen felvételeket tartalmazza, ami a szokásostól eltérően nemcsak egy-két bájos demó, időhúzó koncertfelvétel, "alternatív verzió". Ez utóbbiból akad ugyan három (Soul Survivor, Loving Cup, illetve a Tumblin' Dice még Good Time Women-ként jegyzett korai verziója), a kétperces Title 5 címen futó valamit pedig afféle kezdeménynek mondhatnák, ám a többi hat számnak van eleje, vége, szövege, refrénje, viszont jövője egész mostanáig nem volt. Igazából ilyen értékes régészeti lelet még nem került elő a XXI. században, és ezt a közönség is megérezte - az újrakiadott Exile listavezető lett Angliában, a kislemezen is kiadott Plundered My Soul második a Billboard 200-on. Ám ne legyenek illúzióink, fütyörészni nem fogjuk ezeket a dalokat, és valószínű, hogy az elkövetkező koncerteken sem lesznek kötelező darabok. Azonban mégis igazságtalan, hogy az akkori gazdag termés miatt szemetesben kötöttek ki, mivel az "új" (részben most frissen befejezett) dalok bármelyike simán ráfért volna valamelyik későbbi, teljesen súlytalan Stones-lemezre. De mivel ez a mostani kiadvány az Exile On Main Street címet viseli, e zsengék megjelenése inkább arra jó, hogy bizonyossá váljon: már 1972-ben a maximumot kapta a lemezvásárló.
Universal, 2010
