A múlt hónapban Václav Klaus cseh államfő hat elítéltnek adott kegyelmet, a nyolcvanhét éves, gyakorlatilag mozgásképtelen aszszony, Ludmilla Brozová-Polednová nem volt közöttük - Klaus nem is először tagadta meg tőle a kegyelmet. Tudják önök, hogy kicsoda napjaink cseh börtöneinek legidősebb lakója? Egykori csehszlovák államügyész, aki 1950-ben közreműködött Milada Horáko-vá halálos ítéletének meghozatalában.
De kicsoda Milada Horáková - hacsak nem egy utca Prágában (és persze majd' minden cseh településen)? Nos, erre a kérdésre nyilván nem itt lenne a válasz helye, hanem például az alant vizsgált mű egyik fordítói vagy szerkesztői lábjegyzetében - semmibe sem került volna, nevezettek (V. Dettre Zsuzsa fordító és Varga György szerkesztő) amúgy is a szakág championjai, számtalanszor és számtalan helyen bizonyították már, hogy a kisujjukban a cseh történelem és irodalom. De van itt egy probléma, a könyv szerzője egyszerűen elírta előlük a lábjegyzeteket, a mű szabályos lábjegyzetpornó: 69 darab jut belőlük, gyakorlatilag kivétel nélkül arról szólnak, hogy az éppen színre lépő regényalak és az ő személyes története a szerző melyik korábbi művében/műveiben fordult elő. Josef Skvorecky hű olvasói enynyiből biztosan tudják a jó hírt, hogy ismét Danny Smiricky történetéhez lesz szerencséjük. Oh, igen, egész százkilencven oldalon át, aztán: Ahoj, Danícek! Minden véget ér egyszer, Skvorecky Smiricky-ciklusa, az életmű vezérfonala meg épp most - megöregedtek vagy meghaltak a hősök, alig maradtak páran a végére, már nem következik semmi említésre méltó. A "legendás" Gyávákban (1958-ban jelent meg, 48-49-ben írta) útjukra induló kosteleci fiúk és lányok még megjelennek két - Danny emlékeiben felbukkanó - érettségi találkozón, megfordulnak a sarkuk körül, tán még pukkedliznek is egyet, de inkább belezokognak egy-két pohárka helyi jellegű töménybe, élve vagy halva, aztán ki-ki megy a dolgára, abból meg már nem sok maradt egyiküknek sem. Még a sorssal sincsen túl sok elszámolnivalójuk, rég leszámolt az velük. Skvorecky az öregség rövid regényét jegyzi fel, amiben helyére kerül minden, azaz visszaáll az élet - egy-egy regénnyi, de inkább percnyi, kortynyi és szó szerint foglár háta mögötti időkre felborulni látszó - rendje. Mert hiszen, miről is szóltak azok a régi híres művek, a Smiricky-pentalógia? Az említett mellett a Pléhkatonák, a Csoda, a Príma szezon vagy éppenséggel Az emberi lelkek mérnöke? Leginkább arról, hogy hogyan lesznek kisvárosi és kispályás senkikből, legjobb esetben dzsesszmániás jampecekből a történelem nekik bőségesen kijutó viharaiban, zivataraiban hősök. Szinte észrevétlenül, ahogy eljön az öregség is, ami mindent megold, az egykori kismenőkből újra nagy senkiket varázsol, dehogy hősei ők koruknak, dehogy történelmi figurák, épp ellenkezőleg, a történelem kárvallottjai ők. Másról sem szól ez a két érettségi találkozó, csak a szerző leltáráról, melyben számba veszi, hogy a banda tagjaival és szűkebb-tágabb környezetükkel hányszor és hogyan babrált ki a történelem, s hagyott rajtuk letörölhetetlen nyomokat, legtöbbször soha be nem hegedő sebek formájában.
És akkor itt lesz tán mégis nagyon érdekes, hogy ki volt Milada Horákova, a történelem igazi, immár hivatalosan is többszörösen megerősített hőse, akiről minden településen utcát neveztek el, akinek elítélése és megítélése oly brutálisan kavar bele a beszédes című Hétköznapi életek egynémely szereplőjének sorsába. Horáková a csehszlovák koncepciós perek egyetlen női kivégzettje; antifasiszta, a terezini és dachaui lágerbe hurcolt polgári politikus, akiért - mikor a nácik után a kommunisták is elítélték - még Albert Einstein és Winston Churchill is közbenjárt Gottwaldnál, de az szemrebbenés nélkül aláírta a halálos ítéletet. (Egy lábjegyzetben meglehet ennél kicsit több is elférne.)
Ugyanakkor csak remélem, hogy valamelyik Kostelecben, vagyis Náchodban (a szerző szülővárosában) lehet vagy lesz majd egy Danny Smiricky utca is - a többiek helyett is. Addig meg marad ez a két - merész érzelmi bőséggel - elmesélt érettségi találkozó, a húszéves és az ötvenéves, a hatvanas évek és a kilencvenes évek elején, ahol gyakorlatilag semmiről nem esik szó, csak arról, hogy kit vagy kinek a kijét hurcolták el a nácik vagy a kommunisták. Még a cikluson végighúzódó kötelező program, Danny zömében esetlen szerelmeinek kimerítő taglalása is ebben a fénytörésben jelenik meg, amiben nem is a történelem aktív jelenléte az újdonság, hisz az eddig is elengedhetetlen volt, hanem a múlt idő száraz természetessége - igen, akkor kell mindent abbahagyni, amikor már nem jönnek új szerelmek, s a régiek - ezért-azért - visszahozhatatlanul, bár engedjük meg, olykor igazoltan elmúltak. A szerelem haláleset vagy sorozatos tragédiák miatt zárva, vagy más helyre költözött - a hatvanas évek eleji osztálytalálkozóról elvitte a nácik emléke, a kilencvenes évek elején pedig a komcsi múlt tett be neki.
Mindezen szomorúságok között érdekes lehet, hogyan érvényesül az életmű legfőbb erénye, a lebírhatatlan elbeszélő kedv - sehogyan, Skvorecky új (2004-es) betetőző igényű regényében a legfontosabb dolgokat mondja el, azokat a történeteket, amiket - míg volt hova előre - nem volt érdemes elmesélni. Mert mindenki - olvasó, szerző, szereplő - csak szégyenkezhetett miattuk. De a kedv és képesség persze két különböző dolog, így a Hétköznapi életek azon túl, hogy tipikus "találkozás a régi szerelmekkel" típusú nosztalgiavonat, nos, azon túl - még mindig - élvezetes olvasmány is. Ezért is marhaság a kényszeres lábjegyzetelése, akik olvasták a ciklus előző darabjait, könynyen elsunnyoghatják vele az emlékek előhívását, akik meg nem, azoknak nem sokat mond. Ugyanakkor nyilvánvaló, a regény mindkét említett csoportnak jó szívvel ajánlható.
Fordította: V. Detre Zsuzsa. Cartaphilus, 2010, 208 oldal, 2900 Ft
