Zene

1993. december 12., vasárnap.

Melyik tíz lemezt mentenéd ki egy égő házból? Buta a kérdés? Szerintem is. Ilyen helyzetben tíz lemez kimenekítése irreális célkitűzés. Miközben füstmérgezéstől ájult édesanyánkat vonszoljuk ki a lángok közül, szabad kezünkkel jó esetben egy lemezt, ha sikerülhet felmarkolnunk. Nem tízet, nem ötöt, nem kettőt. Egyetlen lemezt menthetünk csak meg. Én, azt hiszem, a Raw Powert választanám. De melyiket?

Kedves nézőink, most egy legenda érkezik! Örömünk ugyan ezúttal sem lesz felhőtlen, de a találkozás akkor is megér minden pénzt. Kezdjük felrúgva az illemet: Jirí Barta alig múlt hatvan, mégis olyan ismerkedési est lesz ez, mintha Pelével a New York Cosmos színeiben lett volna szerencsénk először találkozni.

Valamit már megint visz a víz, még a tavi is. Ha jól látjuk, thriller lesz az, lélektani. Persze mit nekünk a víztükör finom fodrai, a lírai lápok és a filmtörténeti delták, átlátunk mi már az ilyesmin, a békés élővilág itt csak untermann lesz. Ne a madarat, az embert figyeljétek, mosolyát se higgyük, mert ez olyan szerzet, hogy csak belerondítani képes az idillbe! A szűken vett játéktér máris egy hivalkodó emberi képződmény, egy tóra néző, természetvédelmi szempontból meglehetősen aggályosnak tűnő, kivagyi konstrukció. De minket nem a természetvédelmi, hanem a lelki viszonylatok érdekelnek, s kit látnak szemeink odabent, e szépségdíjas építmény fényes dísztermében; egy minden szögből boldog emberpárt. Ennek a fele se tréfa, oly boldogok, hogy innen csak lefelé vezethet a lejtő, még egy olyan sík vidéken is, mint a Fertő tó és vonzáskörzete. Úgy szokás az ilyet mondani, hogy valami van a levegőben, és tényleg, valami nincs is rendben a hétvégézni érkező régi barátokkal. Libamájat hoznak és régi feszültségeket, ebből még baj lesz, az újszülött cica is láthatja. És baj, az lesz is, de nem onnan jön, ahonnan a fogadóbizottság várná, nem a nádasból, ahol egy gyerekekkel játszadozó gyilkos videózza apró áldozatait, nem, nem, a baj már rég a spájzban van, és eszi a befőtteket.

Amikor épp nagy filmrendezők műtörténeti kihatásain támad kedvünk szörnyülködni, jó ideje Quentin Tarantino neve ötlik fel elsőül - mondván, az árt igazán, aki saját magának is árt (pontosabban megnehezíti a későbbi önmaga pályáját is). Csakhogy Tarantino előtt is volt élet: máig sem könnyű kiheverni a hatást, mellyel a szabadságszerető kis kelet-európai országok intelligenciáját terhelte meg az ún. francia mozis új hullám, a filmkritikusok - jaj, de okos - bandája.

Éppen harminc éve, 1980. június 3-án tért vissza a világűrből a Szojuz-35 fedélzetén Farkas Bertalan. A Boulevard és Brezsnyev (B&B) Galériában látható kiállítást akár tekinthetnénk évfordulós tisztelgésnek, már csak azért is, mert egy molinóra festett képen maga az első magyar űrhajós és társa, Valerij Kubaszov is megjelenik - igaz, a galériát reklámozva. Maga a cím azonban elsősorban a B&B Galéria 2006-ban induló történetének legújabb fejezetére utal, egy olyan akcióra, melynek során a galéria művészei és támogatói május elsején önkényesen birtokba vettek egy, a Király és a Kisdiófa utca sarkán évek óta üresen álló üzlethelyiséget.

A kortárs magyar irodalom egyik legkülönösebb, legsokoldalúbb, legtermékenyebb és vitathatatlanul legnagyobb hatású szerzőjének új, az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötete határozottan építi tovább azt a "TD-leltárt", melyet a mester a 2007-es "létösszegző kötettel", a rajzokkal teli Ördöglakattal (erről lásd: Tandori foreÖer, Magyar Narancs, 2007. augusztus 30.) és A komplett Tandori - komplett eZ? című regénnyel kezdett meg, majd tavaly folytatott a 2 és fél töredék Hamletnek, illetve A Rossz Reménység Foka című verseskötetekkel. E "leltár" léte és működése megdöbbentő pontossággal modellezi az életmű egészének alakulását, ide értve nemcsak a kötet- és ciklusszerkezetek egymásra olvashatóságát, a motivikus kapcsolatok hasonló módon való működését, de még a rosszmájú kritikusok részéről oly sokat hangoztatott "önkontroll-nélküliséget" vagy "grafomániát" is.

Együtt váltak ismertté, feleség és férj, évtizedek óta társak. A kilencvenes években az Amaro Drom roma lapban dolgoztak együtt, a cigánytelepek életét, lakóit, ennek az életnek a méltatlan és önmagába zárt nyomorúságát, mögötte az emberek fájdalmait, kicsi és futó örömeit élték át és igyekeztek megértetni a külvilággal Más Világ című közös albumukkal és számos helyszínt megjárt kiállításukkal. Az-óta is együtt, de már szétágazó utakon haladnak, immár a bensőséges megörökítés, a riportfotózás magaslatain is túl: nem leképezik, egyre inkább átfogalmazzák, mondhatni, konstruálják a valóságot.

Van egy megkerülhetetlen alaphelyzet, mégpedig az, ha az HBO egy újabb ókori sorozattal jön ki, az akkor is figyelmet érdemel - már csak a nagy előd, a tévészériák mindenkori top 10-ének biztos tagja, a Róma miatt is -, ha az alkotói műtörténeti előzményként nem csak a mondott mesterművet emlegetik, de nagy büszkén a moziban futott 300-at is, illetve - és most fogja be mindenki az orrát - a Xena (A harcos hercegnő, huh!) című, rendszeresen visszatérő rémálmot is. Ráadásul a Xenát alakító művésznő már a sorozat elején személyesen is megjelenik, egy éppenséggel a Rómából átléptetett (a férjét nagyravágyásával programozó) aszszonytípus megtestesítőjeként - erőtlen, persze, de kétségkívül nem ő okozza a mű bajait.

A Xiu Xiu mindig is Jamie Stewart zenekara volt, de ő sohasem dolgozott egyedül. Most ketten vannak: Stewart mellé - az idei Dear God, I Hate Myself album elkészítésénél ugyanúgy, mint a turnén - alkotó- és zenésztársként szegődött Angela Seo billentyűkezelő, általános kütyünyuvasztó, dobprogramozó, miegyéb.

"Képtelenség valami véglegeset mondani Jeruzsálemről" - szögezi le Shaw az 1949-ben, a The New Yorker és a Holiday magazin megbízásából írott riportjainak egyikében. S nem is törekszik a véglegességre - épp ellenkezőleg.

Doktor: Hány éves? Wilder: 90, és nehezen megy a vizelés. Doktor: Akkor vizelt már eleget, érje be ennyivel.

A szobrászat mint kiindulási pont ideális a tárlat feldolgozására. A médium térrel való közvetlen viszonya az alap, ez gazdagodott a mozgással, ezáltal az időbeliséggel, a fény használatával, a dokumentarizálással, és végezetül így is olvadt össze a síkművészetekkel és a konceptualizmussal. Szabó Ádám és Szabó Dezső játékos apropóból, a hasonló nevek analógiája alapján csinált közös kiállítást.

Dee Dee Bridgewater új lemezét egy szóval is lehetne jellemezni: dögös. Azok, akik ott voltak négy éve az afrikai gyökereiről megemlékező lemezének bemutatóján, egy cseppet sem csodálkozhatnak azon, hogy a finoman szólva sem visszafogottságáról híres hölgy legújabb lemeze is kirobbanóan energikus.