Zene

Főtt birkafej. Na, vajon melyik krimiben vagyunk? A végeinken is igen népszerű (de hogy irodalmilag is kitekintsünk: például Karin Fossum által is nagyra tartott) Erlendur felügyelő hívei immár félszavakból megértik egymást: ha máshonnan nem, az izlandi rendőrség híres mizantrópjának eseteiből bizton tudjuk, hogy Izlandon a főtt birkafej amolyan nemzeti eledel, melynek a szemét is jó étvággyal fogyasztják a helybéliek.

A poptörténelemből számtalan példát tudnék arra mondani, amikor egy zenekarral sűrű hátbaveregetések közepette közlik, hogy "srácok, hát ez tök jó, de tisztára olyan, mint", majd a homlokára nyomják az adott együttes matricáját, amit aztán szegény zenekar heves tiltakozások kíséretében próbál magáról levakarni. Többnyire sikertelenül.

Farkas Róbert ötéves korában kezdett hegedülni, majd tizenévesen került be a 100 Tagú Cigányzenekarba, ahol rövid idő alatt vezető prímás lett. Bejárta a világot, majd huszonévesen elvégezte a Zeneakadémiát. A hazai alternatív zenével később került kapcsolatba, majd megalapította a Budapest Bár formációt, amely a régi kávéházi cigányzenekarokat idézi, és a hazai popzene sztárjai éneklik benne a harmincas-negyvenes évek magyar slágereit. Szűcs Krisztián a másik oldalról érkezett a már többszörös aranylemezes produkcióba: popzenész, a Heaven Street Seven és újabban a The Twist frontembere. Kettőjüket kérdeztük az együttműködésről.

Mondhatni, a Kissre kicsit rájár a rúd Magyarországon. Utolsó budapesti koncertjük pont a maszkos korszak eredeti felállásának újjáalakuló turnéja volt, amely világszerte irgalmatlan telt házakkal futott, csak Magyarországon voltak képesek az akkori promoterek úgy elfelejteni a reklámozást, hogy a Margitszigeti Stadionból a Petőfi Csarnok pár ezres szabadterére szorult a banda, erősen limitált látványelemekkel. Most pedig a Metallica stadionbeli koncertje után két héttel, tehát igazán nem túl szerencsés időpontban kapták meg a sportarénát, ami ennek megfelelően - nyilvánvalóan mágnásnak vagy elborult rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki mindkét eseményre megvegye a nem túl olcsó jegyet - nem sokkal telt meg jobban a felénél.

A történetfilozófia egyik kedvelt, időről időre fölmelegíthető vitatémája: a személyiség szerepe a történelemben. Örök, hiszen megválaszolhatatlan a ködevő kérdés, hogy ugyan mi alakult volna másként, ha egy-egy korszak főszereplőjét a véletlen kiüti a képből, s persze mi az, ami ennek dacára is feltartóztathatatlanul végbement volna. Hagyjuk most a démoni vezéreket, s hagyjuk Kleopátra orrhosszát is, s merengjünk inkább egy sort afelett, hogy zenei életünk mi mindent is köszönhet az utóbbi pár évben Fischer Ádám működésének! Nos, meglehet, Cecilia Bartoli talán más invitálására is idelátogatott volna pár koncert erejéig, s bizonnyal a tavalyi Haydn-év is szépen sikerülhetett volna Fischer Ádám távollétében. Ám Budapesti Wagner-napok aligha lennének ebben az elméleti párhuzamos univerzumban, aminthogy az is kérdéses, hogy beszélhetnénk-e az Opera zenei teljesítményének számottevő színvonal-emelkedéséről.

Kicsi falu Kelet-Boszniában. Annál is kisebb, mint háború előtti fénykorában. A nappaliban a teljes lakosság: lányok és asszonyok, nagyok és kicsik, s csak mutatóban a férfinépből - egy riadt tekintetű kisfiú meg egy botjára támaszkodó öregember. A falu a nappaliban barkochbázik. Mi ez, ha nem extrém sport ilyen időkben. Lehetetlen játék:

A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok.

1984-et írunk, itthon nemrég mutatták be az István, a királyt, és erre készül pár fiatal is valahol Amerikában. Igazi amerikás magyarok ők, méghozzá másodgenerációsak, akik demokratikus változások jelének vélik a Szörényi-Bródy-féle rockoperát, s lelkesedésükben összepróbálják és eléneklik a Yosemite-parkon innen, egy cserkésztáborban.

Leöntik üdítővel? Leöntik. Õ kapja a legnagyobb pofont tömegverekedéskor? Õ kapja.

A brazil Membros Company hiphop-táncelőadása szociális és politikai anziksz, szeretettel és hittel Dél-Amerikából. Zenés-táncos üzenet a távoli, egzotikus világból, amely a napfényes szegénységről, erőszakról és szegregációról tudósít, s ehhez az érintett fiatalokhoz legközelebb álló mozgásrendszert, az utcai táncot használja eszközül.

Két és fél évvel az Exhibit A után elkészült a thrash metál egyik alapzenekarának új dobása. Hogy az előzetes hírekkel ellentétben a jeles eseményre nem egy év után került sor, azt magyarázhatnánk akár azzal is, hogy ennyi anyagot bizonnyal képtelenség lett volna olyan rövid idő alatt rögzíteni - a The Human Condition ugyanis jócskán a józan ész diktálta elvárás felett teljesít a maga 74 percével meg az átlag hétperces számaival.

Két főszereplőnk van; az egyik a hajdani szupermodell, a másik a női nemiszerv-csonkítás. Mivel az utóbbi az előbbivel, a szomáliai születésű Waris Dirie-vel, a kilencvenes évek kifutóinak egyik legnagyobb sztárjával esett meg, a nagyra törő játékfilmeseknek valami olyas formát kellett találniuk, ami nemcsak elbírja, de valahogy egységbe is forrasztja a fényes karriertörténetet és a barbár gyakorlat elleni felszólalást.

Az alig harmincéves, svájci származású Dimitri Grimm számtalan művésznéven alkot, de legjobb zenéit egyértelműen Dimlite-ként produkálta. 2006-ig a Sonar Kollektiv kiadó két nagylemezét adta ki (Runbox Weathers, This Is Embracing), melyek remek egyvelegei az experimentális hiphopnak és a fúziós elektronikának, mégis eltérnek a hasonlóban utazó Los Angeles-i vonal képviselőinek (Flying Lotus, Busdriver) zenéitől, ugyanis a hiphop lazaságát és az elektronika élét az alkotó szépen vasalja össze olykor gyermekded dallamokkal, a természet zajaival, vagy éppen egy-egy kórussal.

Van egy remek anekdota a 155. oldalon, így kezdődik: "Egyik nap Nepálban éppen egy liánhídhoz voltunk erősítve Jean-Paullal", s valahogy úgy folyatódik, hogy a negyven-ötven méter magasságban egy hevederen lógó Jean Rochefort miként nevetteti meg a hasonló felfüggesztésnek örvendő szupersztárt az Egy kínai viszontagságai Kínában viszontagságos forgatásán.