A kortárs magyar irodalom egyik legkülönösebb, legsokoldalúbb, legtermékenyebb és vitathatatlanul legnagyobb hatású szerzőjének új, az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötete határozottan építi tovább azt a "TD-leltárt", melyet a mester a 2007-es "létösszegző kötettel", a rajzokkal teli Ördöglakattal (erről lásd: Tandori foreÖer, Magyar Narancs, 2007. augusztus 30.) és A komplett Tandori - komplett eZ? című regénnyel kezdett meg, majd tavaly folytatott a 2 és fél töredék Hamletnek, illetve A Rossz Reménység Foka című verseskötetekkel. E "leltár" léte és működése megdöbbentő pontossággal modellezi az életmű egészének alakulását, ide értve nemcsak a kötet- és ciklusszerkezetek egymásra olvashatóságát, a motivikus kapcsolatok hasonló módon való működését, de még a rosszmájú kritikusok részéről oly sokat hangoztatott "önkontroll-nélküliséget" vagy "grafomániát" is.
Az Úgy nincs, ahogy van kötet épp oly módon "redundáns", mint a szerző korábbi verses- és prózakötetei - és ahogyan a nyelv, gyakorlatilag minden beszélt nyelv is hajlik a redundanciára, a különböző viszonylatok többszörös jelzésére. TD mindenesetre e kötetben is reflektál erre a tényre: "nem akarok divatosan szórakoztatni, mindent ezerszer / megírtam, mert egyszer se olvassák el" (Időállásjelzés) - eme kiszólás a kritika kritikája is (szintén egy Tandorira oly jellemző gesztus), miközben továbbra is meggyőződésem, hogy ez a "beszédkényszer" az elmúlással folytatott harc része (lásd még: Séta egy gondolkodás kertjében, Magyar Narancs, 2010. január 21.).
A "Dante Purgatóriumának" ajánlott kötet szerkezetében is tükrözi azt a "kopernikuszi fordulatot", melyet a bevezető vers - egyébként egy Bán Zoltán András írta TD-kritikából véve a szókapcsolatot - felemleget: a kötetnek címet adó vers (mely valódi nagy vers!) első két sora hogyan változott meg alapvetően a folyóiratközlés "Úgy nincs, ahogy van. / Ne mondd, nem szóltam" alakjából ("sokat idézgettem, fejből, s mindig így jött") a véglegesnek tekinthető, a kötetben szereplő "Úgy nincs, ahogy van. / Ne mondd, hogy szóltam" formára (lábjegyzetben ismét jelezve az eltérést). A fordulat pedig az utóbbi évek fentebb említett köteteihez képest itt az, hogy nem egyszerűen a "leltár" épül tovább, de az önálló ciklust kapó (és stílszerűen Seurat-nak ajánlott) Pontversek egy új versformálási módot mutatnak be, amikor a pointillista festészet nyomán afféle "szó-" vagy "tőmondat-pontokból" állnak össze e dalszerű, jambikus lüktetésű, változatos rímelésű versek; csak egy jellemző (és ez esetben kombinatorikus) részlet: "Kevés, hogy kevés. / Sok, hogy sok-egész. / Kevés, hogy egész. / Sok, kevés-egész. // Kevés-egész-sok. / Sok-egész, hogy sok. / Kevés, hogy sok. S sok. / S sok, hogy kevés. Ok." (Dal, ha kevese. Dal, de ha lesz-e? I.) Talán mondanom sem kell, TD erre is reagál a ciklust záró Tartalom helyett. Könnyű dobálózás című versben, miközben már a ciklus elején jelzi, hogy hasonló "jegyű" költeményeiből az első, Az egzisztencialista című ciklusban is olvashatunk - igaz, ott sokkal határozottabban a sajátos Tandori-féle egzisztencializmus (exisztencializmus) motiválja e (kvázi) dalformában íródott műveket, miután számtalan kis szentenciáját és hommage-ait, egy Seurat-hoz címzett külön versciklust, illetve kedves mestereiről készült rajzait is bemutatta.
Felvethető lenne annak következetlensége, hogy az azonos módszerrel írt versek miért nem egy közös ciklusban szerepelnek, ám erre a harmadik elején magyarázatot kapunk: "Ezek a munkák itt jelennek meg először" - a könyv impresszumában is szerepel, hogy "a kötet verseinek, rajzainak nagy része első közlés". Azaz talán volt valamiféle kiadói elvárás egy efféle "saját" ciklusra is - ezt elég nehezen nevezhetnénk esztétikai szempontból elfogadható vagy szerencsés megoldásnak, ám a szerző ezt a problémát is könnyedén megkerüli Kurt Schwitters többszöri említésével és az első ciklus ötödik alciklusával, melyet egy Schwitters-portrésorozat alkot. Ugyanis Schwitters volt az a "vasárnapi festő", aki ilyen-olyan kisebb munkáiból, egyéb maradékokból, különböző talált tárgyakból, nemritkán szemétből épített saját lakásában "Merz-épületet", mely az évek során lassan egészen lecsökkentette saját életterét is - az Úgy nincs, ahogy van szerkezete mintha mimetikusan leképezné eme kollázsra alapozott alkotásmódot. (Külön írást érdemelne Tandori effajta "médiaközi" ihletettsége, más művészeti ágak technikáit az irodalomra konvertáló elkötelezettsége.)
A meglehetősen sok rajzos munka (a második ciklus, a Zárványok teljes egészében ilyenekből áll) megjelenésével kapcsolatban külön dicséret illeti a kiadót, mert miután tavaly igényes formában újra kiadták az 1983-as, A feltételes megálló című (képversekkel, ideogrammákkal teljes) TD-kötetet, ezúttal is az ezeket megillető méretben, teljes oldalon és kiváló minőségben reprodukálták eme irodalomtól első ránézésre távolinak tűnő, ám szerzőnk esetében azzal szoros egységben létező műveket.
Scolar, 2010, 286 oldal, 3120 Ft
