Dee Dee Bridgewater új lemezét egy szóval is lehetne jellemezni:
dögös. Azok, akik ott voltak négy éve az afrikai gyökereirõl megemlékezõ lemezének bemutatóján, egy cseppet sem csodálkozhatnak azon, hogy a finoman szólva sem visszafogottságáról híres hölgy legújabb lemeze is kirobbanóan energikus. Pedig
A Billie-nek szeretettel emléklemez. A borítón az Eleanora Fagan név a legfeltûnõbb. E név a kilencvenöt éve született nagy énekesnõt, Billie Holidayt takarja. Billie is temperamentumos volt, de Dee Dee egyenesen extravagáns (e lemez borítóján most kopaszon és talpig bearanyozva látható), extrovertált (a MûPa-koncerten incselkedett, kacérkodott a férfinézõkkel) - nyersebb, indulatosabb Billie-nél. Mindketten visszaadják a blues erejét; úgy énekelnek, mintha most szenvedték volna meg mások helyett is mindazt, amit egy kisebbségi sorsba taszított, megalázott ember elszenvedhet. Éneklésük, dalaik: állásfoglalások. Ezért is hangsúlyozza ennek a lemeznek is nemcsak a hangszerelése, de a
Red Earth-öt idézõ frazeálások, scattelések is Dee Dee és Billie afrikai, fekete gyökereit.
A dalok Billie legjobb dalai, a válogatás mégsem minõsíthetõ szimpla best ofnak - a szerkesztés nagyon is tudatos. Ez nem szerelmes lemez. Az album lényege, úgy érzem, hogy Dee Dee olyan dalokat válogatott, melyeknek szövegével is, hangulatával is a legjobban tudta szolgálni Billie és a feketék ügyét: a blues lényegére hívja fel a figyelmet, arra, hogy az nem más, mint a fájdalom kiordítása. Ha Dee Dee suttog a csöndesebb, lírai szerzeményekben - mint a Good Morning Heartache vagy a Fine And Mellow -, akkor is dübörög a hangja. A leghatalmasabb, leghengerlõbb improvizációja a Foggy Dayben hallható, a lemez egyik legjobb dalában pedig alig szólalnak meg a kiváló kísérõzenészek: ez a csettintéssel kísért Mother's Son-in-Law volt az a dal, amellyel Billie egykoron bemutatkozott Benny Goodman együttesében.
Universal, 2010
*****
