Szigetlakó táncosok viharos erejû elõadásával töltõdhettünk a Sziget Fesztiválon, és csak azért kezdem ezzel az erõltetett Kuba-Óbuda párhuzammal a recenziót, mert kétségkívül volt valami hasonló, kollektív elvágyódás az immár világszínvonalú gigarendezvény közönségében, és a soknemzetiségû kubai táncegyüttes elõadásának mondanivalójában is. Summa summarum, a társulatot és a nézõket is meghatározta a szívesen lennénk máshol, így együtt gondolata. Talán ezért volt sikeres a két részbõl álló kortárs elõadás. Újra meglepett, hogy a Színházi helyszínen progresszívebb csapatokat látni néha, mint a koncertszínpadokon. Az 1959-ben alapított, jelenleg Miguel Iglesias igazgatásával mûködõ, történelmi jelentõségû társulat elõször járt hazánkban, és beletrafált az éjszakába, még a máshol folyamatosan hõzöngõk is lenyugodtak, tátott szájjal nézték a lendületes és feszültséggel teli színpadi találkozásokat. Levegõt venni sem volt idõ, felfogni is alig az afrolatin világ modern táncmûvészetbe sûrített szabadságvágyát, precizitását, feszességét, kiszámíthatatlanságát, fájdalmát és boldog napjait. Eloszlatták az amúgy teljesen helyénvaló szambás illúziókat is, mert a táncnyelv itt univerzális, és a hagyományok épp csak az életérzés szintjén vannak jelen. Inkább a modern mozgástechnikák, az utcai táncok, illetve a balett az alap, és bár lehet, hogy csak a közeli olimpiai kivetítõ miatt, de az atléták erõnléte és magányossága is belemagyarázható. Az elsõ rész, George Céspedes koreográfiája úgymond fiatalosabb, a modern, nagyvárosi rítusokra fûzi fel a mondanivalót. Szólók, duók, triók váltakoznak, és a tömegben való mûködés kerül nagyító alá. A második rész Rafael Bonachela munkája, meditatívabb, megtanít érezni, lélegezni, együtt élni másmilyen önmagunkkal, harmonikusan. Akár a Szigeten.
Sziget Fesztivál, Színházi helyszín, szabadtéri színpad, augusztus 13.
*****
