Fociban sosem voltunk olyan rosszak, mint most, Bartók pedig halott - ha ilyen ínséges időkben van kire büszkének lennünk, az Csihar Attila. Ő az, aki a De Mysteriis Dom Sathanas című Mayhem-lemez feléneklésével örökre megváltoztatta a black metalt, és aki számtalan zenekarával az azóta eltelt évtizedekben sem ügyködik máson, mint a műfaj megújításán. Amióta újra ő áll a zenekar élén, a Mayhem is épp ezt teszi: legutóbbi lemezüket aligha lehetne black metalnak nevezni (nem mintha bármelyik nagylemezükre magától értetődően illett volna ez a címke), de az extrémnél nehéz konkrétabb jelzőt rásütni. Koncerten az egytől egyig kiváló, komplex számaik hatását erősen megdobják Csihar színpadi performanszai, ami alatt nem csak a műfajban szinte obligát, ám mára egyre ritkább kecskelefejezéseket kell érteni, hanem a különleges jelmezeket és az eksztatikus beleélést is.
Az persze várható volt, hogy a Mayhem nem fennállásának leglátványosabb koncertjét fogja adni a méretében és adottságaiban egy közepes sufnival vetekedő Kék Yukban - de arra azért aligha számított valaki, amit a legtöbben kaptak. Aki keresztülverekedte magát azon a közönségen, amely egy kisebb kínai metropolist is könnyedén meg tudott volna tölteni, és nem szakadt le a veséje a mögötte lévők nyomásától, az az első sorból láthatta is a zenekart - a többiek meg csodálhatták az előttük állók hátát a zombivá pingált és három levágott disznófejjel tekéző, mikrofon gyanánt egy fordított keresztre feszített, négykarú Jézust használó Csihar és a mindvégig megdöbbentő pontossággal játszó zenészek helyett. Igaz, hallani még innen sem lehetett nagyon sokat: a Yuk konzervdobozának falai közt elvesztek az olyan remek számok, mint a Freezing Moon, a My Death vagy az A Time To Die. Egyvalamit azonban a legrosszabb helyszín sem tudna soha kivégezni: a Mayhem minden koncertjére jellemző hipnotikus és kaotikus hangulatot.
Kék Yuk, október 5.
