Koncert

Mayhem

  • Kovács Bálint
  • 2012. október 29.

Zene

Fociban sosem voltunk olyan rosszak, mint most, Bartók pedig halott - ha ilyen ínséges időkben van kire büszkének lennünk, az Csihar Attila. Ő az, aki a De Mysteriis Dom Sathanas című Mayhem-lemez feléneklésével örökre megváltoztatta a black metalt, és aki számtalan zenekarával az azóta eltelt évtizedekben sem ügyködik máson, mint a műfaj megújításán. Amióta újra ő áll a zenekar élén, a Mayhem is épp ezt teszi: legutóbbi lemezüket aligha lehetne black metalnak nevezni (nem mintha bármelyik nagylemezükre magától értetődően illett volna ez a címke), de az extrémnél nehéz konkrétabb jelzőt rásütni. Koncerten az egytől egyig kiváló, komplex számaik hatását erősen megdobják Csihar színpadi performanszai, ami alatt nem csak a műfajban szinte obligát, ám mára egyre ritkább kecskelefejezéseket kell érteni, hanem a különleges jelmezeket és az eksztatikus beleélést is.

Az persze várható volt, hogy a Mayhem nem fennállásának leglátványosabb koncertjét fogja adni a méretében és adottságaiban egy közepes sufnival vetekedő Kék Yukban - de arra azért aligha számított valaki, amit a legtöbben kaptak. Aki keresztülverekedte magát azon a közönségen, amely egy kisebb kínai metropolist is könnyedén meg tudott volna tölteni, és nem szakadt le a veséje a mögötte lévők nyomásától, az az első sorból láthatta is a zenekart - a többiek meg csodálhatták az előttük állók hátát a zombivá pingált és három levágott disznófejjel tekéző, mikrofon gyanánt egy fordított keresztre feszített, négykarú Jézust használó Csihar és a mindvégig megdöbbentő pontossággal játszó zenészek helyett. Igaz, hallani még innen sem lehetett nagyon sokat: a Yuk konzervdobozának falai közt elvesztek az olyan remek számok, mint a Freezing Moon, a My Death vagy az A Time To Die. Egyvalamit azonban a legrosszabb helyszín sem tudna soha kivégezni: a Mayhem minden koncertjére jellemző hipnotikus és kaotikus hangulatot.

Kék Yuk, október 5.


Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.