Minden dalszerző odáig van érte - mondta róla a clevelandi beiktatási ceremónia idején Alice Cooper, és a poptörténeti jelentőségét hangsúlyozó szövegekben is elsősorban alkotóként helyezik fel igen magas polcra. Pedig előadóként is kivételes volt - 1971-es, ötödik lemeze tanúsítja ezt a leghitelesebben, az egyetlen album a Nyro-életműben, amin kizárólag feldolgozások hallhatók. De a Gonna Take A Miracle nem szimpla feldolgozáslemez: ez az alig több mint harminc perc az egyik legnagyobb dolog, amit fehér zenész valaha is kikevert a 60-as évek soulcsodáiból. Laura Nyrónak nagyszerű hangja volt, az egyik leghatásosabb szoprán a poptörténetben, de Martha Reeves, Smokey Robinson vagy Major Lance tónusát neki sem volt esélye túlszárnyalni. Energiában és attitűdben azonban megelőzte őket. A nő, aki ezeket a dalokat énekli, nem táncoltatni akar, hanem lángra lobbantani a szíveket. Falakat törni, nekivágni egy új világnak nemi és faji megkülönböztetések nélkül. Ezért is fontos, hogy nem egyedül csinálja, hanem a legfontosabb pontokon a - néhány évvel később a Lady Marmalade-dal befutó - Labelle-trió vokáljaira épít. A Labelle-é a hátsó borító: vegyük a legmenőbb Pam Grier-portrét, adjuk hozzá a Fekete Párducok valamely vadító plakátját, szorozzuk meg százzal, és nagyjából ennél a képnél vagyunk, a trió stílusáról pedig legyen elég annyi, hogy eszményien egybevág a megjelenésével. A stúdióban még egy zenekar is ott van, de csak a négy nő számít. Miattuk szólnak a dalok annyira nyersen és elementárisan (igen, még a balladák is), mintha tegnap éjszaka vették volna fel őket egy jól zengő garázsban, és csak a philadelphiai soul szabályai szerint itt-ott belépő fúvósok és vonósok megtervezettsége ellenpontozza a teljes spontaneitást.
A Gonna Take A Miracle megkoronáz és le is zár egy pályaszakaszt Laura Nyro életében. Soha többé nem lesz ennyire termékeny és megbízható: a Miracle-t megelőző négy évben kiadott négy lemeze közül csak a legelső, a More Than A New Discovery nem sorolható nyugodt szívvel a halhatatlan klasszikusok közé. Nem mintha ne lennének nagyon jó számok rajta, de ezek a zongoraalapú, intim, dzsesszből, R&B-ből és néha countryból is óvatosan merítő szerzemények még nem léptek ki a tradicionális slágerzene mérsékelten tág keretei közül. A lemez visszafogottabb megközelítéséért nem csak Nyro volt a felelős: a Wedding Bell Bluest ő például kalandosabb szvitnek írta, de a producerei biztonságosabb verziót akartak. Ami a Discoveryn feltűnő, az az egészen meghökkentő profizmus: minden dal világosan mutatja, hogy a Bronxban született, 8 éves kora óta számokat író Nyro már 18-19 évesen mindent tudott, ami a dalszerzésről egyáltalán elsajátítható. A lemez kereskedelmileg aprócskábbat szólt, viszont öt dalát is feldolgozták, és ebből három nagyon sikeres lett: az életművéből később is merítő The 5th Dimension még soulosabbra vette a Weddinget, a Blood, Sweat & Tears túljátszott paródiává formálta az amúgy is kissé bugyuta And When I Die-t, Barbra Streisand pedig ellenállhatatlan dívaszámot kanyarított a Stoney Endből - ez utóbbi egyébként az egyetlen példa arra, amikor egy feldolgozás jobban sült el, mint a Nyro-féle eredeti.
Elődjével szemben az 1968-ban kiadott Eli And The Thirteenth Confession már maximális teljesítmény lehetett, jelentős részben annak a szabadságnak a révén, amit Nyro akkori ügynöke, a később lemezmogullá váló David Geffen harcolt ki neki. A lemez úgy szól, mintha egy Motown-kislemezeken és John Coltrane-en nevelkedett alkotó musicale volna a századforduló slágerszerzőiről: kifejezetten teátrális, hihetetlenül expresszív (itt-ott már-már operaszerű) énekkel irányított, kiszámíthatatlanul kanyargó, tempóváltásokkal dúsan megszórt, mégis rendíthetetlenül slágeres dalokat hallunk, amelyek egyszerre hangzanak kidolgozottnak és ott helyben rögtönzöttnek. Olyan frissen szól, mintha most, negyven évvel később készült volna, és ugyanez mondható el a New York Tendaberryről (1969) is, amelyen Nyro az Eli öntörvényűségét fejlesztette kitartóan tovább (olyannyira, hogy Streisand ekkor már csak elrontani tudta a lemezről átvett Time And Love-ot a maga kommerszebb megközelítésével). A dús hangszerelés és a popos cukormáz leolvad a dalokról, s bár egy dzsessz- és egy rockzenekar is kíséri, ezen az érzelmileg intenzív, szövegileg és zenéjében is sötétebb, ködösebb nagyvárosi lemezen csak az énekesnő hangja és zongorája játszik jelentős szerepet.
Az 1970-ben kiadott Christmas And The Beads Of Sweat hosszú, sötétkék balladáival továbbírta a Tendaberryt, és magába fogadott közben néhány felszabadult pop-rock számot. Laura Nyro zenei világának tágasságát jól mutatja, hogy a southern rock királya, Duane Allman éppúgy elfért benne (ezen a lemezen), mint a hárfán játszó Alice Coltrane vagy Eddie Hinton, a sajnálatosan kevéssé hivatkozott R&B-zenész. A Christmas érdekessége még, hogy ezen hallható a legnagyobb sikert elért Nyro-felvétel, amely ironikus módon feldolgozás: egy 62-es Drifters-szám, az Up On The Roof selyemfinom verziója.
A Gonna Take A Miracle diadala következett ezután, de Nyro ekkor olyasmire szánta el magát, mint kortársa és New York-i földije, Patti Smith úgy tíz évvel később: a családi béke érdekében megpróbálta elhagyni a bűnös popipart. De ahogy Smithnek, neki sem jött össze igazán - mindazonáltal 1971 után már jóval ritkábban szólalt meg, mint korábban, bizonyos lemezei között négy-öt szélcsendes év is eltelt akár. S ahogy az életmódja, utolsó négy albumán (Smile, Nested, Mother's Spiritual, Walk The Dog And Light The Light) a zenéje is megváltozott: kifinomult, kedves, valahol Joni Mitchell és egy luxushotel liftzenéje között félúton megrekedt (szalon) dzsessz-pop hallható rajtuk, és egyik sem lesz a markáns hangtól kevésbé érdektelen. 1993-ban jött ki a legutolsó; négy évvel később, 49 évesen hunyt el, épp úgy, mint az anyja, akinek szintén petefészekrák okozta korai halálát.
Laura Nyro zenéi nélkül aligha születhettek volna meg Tori Amos, Fiona Apple és a 90-es évek óta egyre sűrűbben felbukkanó egyéb zongorás dalszerzőnők szertelenebb lemezei. Hatását olyan nevek ismerik el, mint Jenny Lewis, Elvis Costello, Elton John, Suzanne Vega vagy a Duran Duran tagjai. A most huszonéves zenészek mintha kevésbé ismernék - de örökifjú lemezei gondoskodnak róla, hogy ne boruljon sohase rá a szomorú feledés.
