Zene

A maga nemében egyelőre páratlan a Napvilág Kiadó és a Politikatörténeti Intézet 20 év után című sorozata, amely az elmúlt két évtized társadalmi-gazdasági folyamatainak értelmezésére tesz kísérletet. Krémer Ferenc szakterülete a viszonylag friss diszciplínának számító rendészettudomány.

Bár Zolnay Pál 1972-es filmjéről csakis az elcsukló áhítat hangján illik szólani a már hosszú ideje használatban lévő kánon szerint, megítélésünk szerint aligha sértődnének meg az érintettek, ha így post festa arról kezdenénk beszélgetni, hogy itt azért mégiscsak a magyar Nagyításról (Antonioni, 1966) van nagyban szó - jelezzük gyorsan, hogy ez mit sem von le (a nyilván dús) érdemeiből. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a honi terepen olyan héroszok is próbálkoztak ezen a magasságon, mint Makk Károly az 1976-ban okkal csak televízióban publikált Soliom bűne című rettenetével, hát, tényleg nem lehet egy szavunk sem: Zolnay dolgozata bár tagadhatatlanul hatás alatt álló mű, mégis szuverén alkotás.

A rosszcsont kedvenc már vagy egy évtizede rendre megvicceli azokat, akik újabb Maxinquaye-t vagy Nearly Godot várnának tőle, legyenek ezek bármily zseniálisak akár mai füllel hallgatva is. Sőt a művész kedvtelve dobja félre későbbi "alteregóit" is: a Mixed Race a kilencedik albuma, s egyik korábbira sem hasonlít igazán.

Örök dilemmája a rock 'n' rollnak, hogy mit kezdjen magával egy zenekar, miután feloszlott. Soha többé ne lépjenek fel együtt (tényleg, becsszóra), vagy esetleg belefér egy sok-sok évvel későbbi egyetlen (tényleg, becsszóra) összeállós turné, hogy mókázzanak egyet a régi szép idők emlékére, miközben egy kis pénzt is keresnek? Vagy a zenekar szempontjából legrémisztőbb lehetőséget is kipróbálják, azaz írjanak új dalokat? A skót The Vaselines is sokat vacakolt a válaszadással.

A számos nemzetközi sikerrel büszkélkedő 36 éves ukrán szerző éppúgy Jerofejev telihányt gimnasztyorkájából bújt elő, mint sztárrá avatott orosz kollégái: hősei isznak és isznak és isznak, miközben csuda dolgok történnek velük. A Depeche Mode közvetlenül a Szovjetunió széthullása után, 1993-ban játszódik. Az immár független Ukrajnában azonban nyomokban sem látni a szabadság örömtüzeit: a széthullott birodalom romjai között tengődő fiatalemberek őrült kalandjain keresztül avval a korszakkal szembesülhetünk, ami nekünk is megvolt, de közel sem ennyire reménytelen kulisszák között.

A Stereochrist és a Magma Rise idei anyagai után a szintén egykori Mood-zenészeket a soraiban tudó Wall Of Sleepnek is megjelent az új lemeze. Talán nekik van a három közül a legnehezebb dolguk, hiszen a tavaly távozó, és azóta a Magma Rise-zal egy tradicionális doomlemezt készítő énekes, a védjegyszerű hangú Holdampf Gábor nélkül még a legelkötelezettebb rajongóknak is nehéz volt elképzelniük a Wall Of Sleepet.

Wes Anderson új filmjében a szereplők gumi és szilikon kevercséből vannak, rugózásukért pedig a jó öreg stop-motion technika szavatol. Bábok tehát, új anyagok a megnyúlt arcú melankolikusokra hangszerelt rendezői életműben.

köztér - DÉRYNÉ Aligha siratja bárki azt a lebontott ronda bódésort a Krisztina tér alsó sarkában. Abban viszont már kevésbé vagyok biztos, hogy az ide állított Déryné-szobor, a képen látható herendi nipp eredetijének a másolata repíti át Krisztinavárost a 21.

Vannak zenekarok, melyek negyedszázados jubileumuk felé közeledve mondanivaló-hiányban szenvednek, és már csak nosztalgiaturnékra képesek - és vannak azok az együttesek, melyek ekkor is valósággal ontják magukból az albumokat, szinte pillanatnyi leállás nélkül. A walesi Manic Street Preachers ez utóbbi kategóriába tartozik: a tavalyi Journal For Plague Lovers után bő egy évvel már itt is az új lemez.

Polyphony címmel sorozat indult az A38 hajón, hazánk EU-s elnökségét hirdetendő. Mindig egy hazai meg egy másik EU-s fellépő. Egy ilyen kampányszerű rendezvényt általában könnyen haza lehet vágni, de akkor nem olyan "fajkutyák" szoktak játszani, mint Lajkó Félix vagy a DAAU.

Tavalyi, váratlan haláláig Pina Bausch a kortárs táncművészet legjelentékenyebb, iskolateremtő alakja volt. Mindennapi emberi gesztusokból építkező koreográfiái nemcsak a kortárs tánc műfaját magát szakították le a narcisztikus, önnön virtuozitásában elvesző klasszikus balett elidegenedett világáról, de a színháznak és a színjátszásnak is olyan új lehetőségeit tárták fel, amelyeket még csak ma, megjelenése után vagy harminc-negyven évvel kezdenek valahogy megkülönböztetni, s a mostanában divatos "fizikai színház" kifejezéssel illetni.

A bizalmatlanság egykorú alighanem az emberiséggel, de a pornóval és a horrorral egészen biztosan - hogy a 20. század végén felcseperedett kistestvérükről, a televíziós főzőcskeműsorokról már ne is beszéljünk. A művész pedig azért művész, hogy kételkedjen mindenben, kiváltképp az ember létalapjaiban, miszerint az ölelésben, ölésben és töltekezésben.

Kicsit is aktív sorozatfigyelőknek rögtön fel fog tűnni, hogy e mű alkotói egyszerűen fogtak két figurát két korábban sikeres szériából, és összeterelték őket, hogy lássuk (mi), mire mennek egymással. Minden más egyéb is rögtön fel fog tűnni, sőt minden, hisz a Justified címmel - Amerikában tavasszal elindított - 13 részes folyam úgyszólván negligálja a szofisztikált közlekedési formákat. És egyáltalán, úgy térül-fordul a neki rendelt pályán, mintha az egy nagy önkiszolgáló szaküzlet lenne, ahová beengedték zárás után, hogy most x percig abból vehet ingyen, amiből jólesik, s annyit, amennyit csak bír.

Tudni szeretném - énekli és firtatja bő tucatnyi alkalommal a Názáreti világsikerének okát a rockopera címadó dalában a táncos lábú kórussal megtámogatott Júdás, s a magyarázatot fürkésző kíváncsiság alkalmasint a darab elnyűhetetlen népszerűségére, ha tetszik, nemzedékeken átívelő recepciójára is egykönnyen kiterjeszthető. Mert amíg a Hair - mint azt két hónapja Szegeden megtapasztalhattuk - mára szolid negyvenessé lanyhult, addig a lemezen 1970, színpadon pedig 1971 óta hódító webberi mesterremeken szemmel láthatólag és főleg jól hallhatóan nem fog az idő. Tovatűnhetett a hippikultúra, s megváltozhatott az évtizedek során a rockzenéhez vagy épp a nagyzenekari hangzáshoz való viszonyunk csakúgy, mint a kereszténység helyéről és szerepéről vallott nézeteink, ám a Jézus Krisztus Szupersztár ma éppoly erőteljes és vonzó alkotás, mint egykoron. Az időközben angol főrenddé ütött komponista ugyanis ebben az egyébiránt atipikus művében sem tagadta meg önmagát, s jószerint minden számba az éppen elegendőnél kétszer többet pakolt - drámai történésből és dallaminvencióból egyaránt. Ez a magyarázata annak, hogy a Szupersztárt tán még akarattal sem lehet elrontani, s hogy rutinrendezéssel és jelzett díszletekkel legalább akkora esélyt kínál a táblás házakkal futó sikerszériára, mint ha a rendezői lángelme és a kiállítás vetekszik egymással a fényességben.