lemez - TRICKY: MIXED RACE

  • - minek -
  • 2010. október 7.

Zene

A rosszcsont kedvenc már vagy egy évtizede rendre megvicceli azokat, akik újabb Maxinquaye-t vagy Nearly Godot várnának tőle, legyenek ezek bármily zseniálisak akár mai füllel hallgatva is. Sőt a művész kedvtelve dobja félre későbbi "alteregóit" is: a Mixed Race a kilencedik albuma, s egyik korábbira sem hasonlít igazán.
A rosszcsont kedvenc már vagy egy évtizede rendre megvicceli azokat, akik újabb Maxinquaye-t vagy Nearly Godot várnának tõle, legyenek ezek bármily zseniálisak akár mai füllel hallgatva is. Sõt a mûvész kedvtelve dobja félre késõbbi "alteregóit" is: a Mixed Race a kilencedik albuma, s egyik korábbira sem hasonlít igazán. A leginkább zavarba ejtõ dolog az, hogy végighallgatása után cseppnyi bizonytalanságot sem hagy hallgatójában - igaz, katarzist meg dekányit se. Az új album tudniillik könnyû kézzel felkent mûfaji pastiche, egy minden erõlködés (és, sajnos, többnyire invenció) nélkül rögzített ujjgyakorlat, amit nem szenvedés végighallgatni. Tricky az elsõ benyomás alapján leginkább a kétezres évek szanaszéjjel ágazó (nem csak tánc)zenei univerzumát szeretné hangoskönyv formájában rendszerezni, katalogizálni, szemléltetõ példákkal ellátni és elénk tárni - na jó, mondjuk ez az optimista szcenárió: legalább ennyi az esélye annak is, hogy csupán önmaga mulattatását szolgálja az egész. Akad itt több bluesos-füstös, sõt majdnem dzsesszes téma (Every Day, Early Bird), Daft Punk-parafrázis (Kingston Logic), az amúgy gusztusosan groovy Come To Me-t a Girl From Ipanema töredékei vezetik fel, a Peter Gunn Theme (Mancini) gitárriffjeire épülõ Murder Weapont meg a My Wayéi - de hogy mi végre? A végére még kis house, némi kortárs jamaikai kóstoló, a kettõ közé pedig Bobby Gillespie és egy pszeudo-Primal Scream-szám is odafért: egyes vicces kedvû szerzõk kezei között így válik a zenekészítés afféle céltalan, szürreális unalomûzéssé.

Domino/Neon Music, 2010

***

Neked ajánljuk