lemez - TRICKY: MIXED RACE

  • - minek -
  • 2010. október 7.

Zene

A rosszcsont kedvenc már vagy egy évtizede rendre megvicceli azokat, akik újabb Maxinquaye-t vagy Nearly Godot várnának tőle, legyenek ezek bármily zseniálisak akár mai füllel hallgatva is. Sőt a művész kedvtelve dobja félre későbbi "alteregóit" is: a Mixed Race a kilencedik albuma, s egyik korábbira sem hasonlít igazán.
A rosszcsont kedvenc már vagy egy évtizede rendre megvicceli azokat, akik újabb Maxinquaye-t vagy Nearly Godot várnának tõle, legyenek ezek bármily zseniálisak akár mai füllel hallgatva is. Sõt a mûvész kedvtelve dobja félre késõbbi "alteregóit" is: a Mixed Race a kilencedik albuma, s egyik korábbira sem hasonlít igazán. A leginkább zavarba ejtõ dolog az, hogy végighallgatása után cseppnyi bizonytalanságot sem hagy hallgatójában - igaz, katarzist meg dekányit se. Az új album tudniillik könnyû kézzel felkent mûfaji pastiche, egy minden erõlködés (és, sajnos, többnyire invenció) nélkül rögzített ujjgyakorlat, amit nem szenvedés végighallgatni. Tricky az elsõ benyomás alapján leginkább a kétezres évek szanaszéjjel ágazó (nem csak tánc)zenei univerzumát szeretné hangoskönyv formájában rendszerezni, katalogizálni, szemléltetõ példákkal ellátni és elénk tárni - na jó, mondjuk ez az optimista szcenárió: legalább ennyi az esélye annak is, hogy csupán önmaga mulattatását szolgálja az egész. Akad itt több bluesos-füstös, sõt majdnem dzsesszes téma (Every Day, Early Bird), Daft Punk-parafrázis (Kingston Logic), az amúgy gusztusosan groovy Come To Me-t a Girl From Ipanema töredékei vezetik fel, a Peter Gunn Theme (Mancini) gitárriffjeire épülõ Murder Weapont meg a My Wayéi - de hogy mi végre? A végére még kis house, némi kortárs jamaikai kóstoló, a kettõ közé pedig Bobby Gillespie és egy pszeudo-Primal Scream-szám is odafért: egyes vicces kedvû szerzõk kezei között így válik a zenekészítés afféle céltalan, szürreális unalomûzéssé.

Domino/Neon Music, 2010

***

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.