Mondhatni, a DAAU-nak már a neve is garancia. Die Anarchistische Abendunterhaltung. Kis esti anarchista szórakoztatózene - ha szabad így szabadon fordítani. Már amikor először láttam őket, úgy hat éve, akkor is padlót fogtam. Még ki sem bújtak a tojásból, és már a WOMEX nevű világzenei vásárra hívták őket, holott nem is igazán a világzene terepén jegyezték őket odáig. Hanem a... - na, a helyét nem könnyű belőni azóta sem.
Simon Lenski (cselló), Buni Lenski (hegedű), Han Stubbe (klarinét) és Roel Van Camp (harmonika) a kilencvenes évek elején állt össze klasszikus zenei tanulmányaik közepette, Antwerpenben. Az első perctől kezdve tiszta volt számukra, hogy nem úgy akarnak klasszikus zenét játszani, ahogy szokás, sőt nem is csak klasszikus zenét akarnak játszani - nyilván innen (amúgy egy Hermann Hesse-regényből) az "anarchikus" név. És tényleg, már az első lemezükből (DAAU) átjött, hogy izgatja őket az elektronika, és tele vannak rockzenei indíttatással is - azon a korongon történetesen a Joy Divisiont idézték meg. A Life Transmission című albumuk a dub és a funk felé kacsingatott, a kiváló Tub Gurnard Goodness a vokális reggae felé (de egy Radiohead-feldolgozást is abszolvált), a még annál is jelesebb Domestic Wild-life pedig simán hallgatható úgy, mintha egy elborult rockzenekar játszana éppen.
Különben nagyon kedves és finom modorú fiúk.
Ennek dacára Buni Lenski pár éve kiszállt - Párizsba tette át a székhelyét. Helyére a bőgős Hannes d'Hoine került, és mintha elölről kezdődött volna minden: az addig megszokottól egészen eltérő hangon szólaltak meg az idei The Shepherd's Dream című lemezen. És mivel most ezt játsszák a koncertjeiken, a hajón is keltettek némi meglepetést.
(Zárójelben kihagyhatatlan: a The Sepherd's Dreamet nem papír- vagy műanyag tokban, hanem fadobozban árulják a koncertjeik után, dupla albumként. Az első a stúdiópéldány, a második pedig az éppen aktuális Live változat, mely tizenöt perccel a koncert után már rendelkezésre áll. A dupla CD négyezer forint fadobozostul, de kérhető a koncertfelvétel nélkül is, háromért. Természetesen ők adják ki, és ők is terjesztik, ennyit az árakról és az anarchizmusról.)
Simon Lenski már az elején figyelmeztette a közönséget, hogy békés zenét fognak játszani.
És ez a legkevesebb.
Nagyon csendes, visszafojtottan feszülő, többnyire lassú mozgású és már-már atmoszferikus hangokból építkező darabokat hallhattunk. Olyan sűrítettséggel, amit nem lehetett megúszni robbanás nélkül, és akkor aztán öszszeszorult a szív, és akkora érzelmi hullám támadt, hogy belerengett a hajó. Mélyen utazós zene volt ez, messzi világokat érintő, és meglehetősen filmszerű. Sántító hasonlattal - és hogy a kelet-európai népzenék iránti nyitottságára is utaljak -: akár egy Rene Aubryba oltott Kroke.
De hozzá kell tennem: az efféle filmek nem annyira egy hajóra, inkább valami színházfélébe valók.
*
Egy koncerten Lajkó Félixszel súlyosbítani a DAAU-t egyáltalán nem elrugaszkodott elképzelés. Már eleve az "öntörvényűség" okán, meg amúgy is adja magát: rokonság a spontaneitásban, a határtalanságban vagy éppen az átszellemültségben. És semmi kompromisszum.
Tudjuk, ugye, hogy Lajkó Félixnek igen masszív mítosza van határon innen és túl. Nem véletlenül, és lényegében az első pillanattól - a kilencvenes évek elejétől - kezdve, ahogy csak felbukkant a Szabadka-Budapest tengelyen. Sőt: sokan vannak, akik főleg arra a "régi", a vendéglátós szórakoztató muzsika, a klasszikus romantikusok és a Bartók-féle örökség mentén egyaránt elragadtatott Lajkóra esküsznek (akinek első "hivatalos" lemeze 1997-ben Lajkó Félix és zenekara címmel jelent meg). És azok számára nem mindennapi várakozást jelentett, hogy annyi év után újra a régi brancsával lépett fel.
Talán ez a nosztalgikus trip magyarázza, hogy ő maga is ugyancsak elérzékenyült. Még csak az (említett lemez) első száma, a híres-nevezetes El Cavillo ment, de már látszott, hogy túl van nagyon sokon. És ennyire betépve nem lehetett "hétköznapi" koncertet adni, annál sokkal többel és kevesebbel kellett beérni.
Hogy mondjam, nem mindig sikerült egy az egyben hozniuk a dolgokat, megesett az is, hogy atomjaikra hulltak. Ami nem örömteli. Ugyanakkor tény: a hangulatok, témák és lemezek közt csapongó Lajkó időnként olyan magasságokba szárnyalt, ami egészen szédítő. És volt ebben az egészben valami esendően és véresen drámai, ami engem mélyen meg tudott érinteni, rázni.
(Újabb zárójel: a nap hősei címet a Kurina testvéreknek, továbbá a brácsás Brasnyó Antalnak javasolnám adni, mert ami kíséretként az ő dolguk volt, az elképesztő.)
De nemcsak nekem, a DAAU-nak is tetszett. "Cool" - bólogattak, ami náluk nem mindennapi.
A38 hajó, szeptember 29.
