Zene

"Talán régen hallottak engem" - kezdi a dokumentum-portréfilm címszereplője. S valóban: már húsz éve is elmúlt annak, hogy Kádár János röviddel a halála előtt elmondta hírhedt utolsó beszédét, és hivatalosan véget ért a nevével fémjelzett korszak. Történelmi léptékben persze nem sok ez a két évtized, ráadásul itt van ez a szélsőségesen megosztott politikai légkör, könnyen rávághatnánk, hogy most még se nem aktuális, se nem lehetséges összegezni egy ilyen ellentmondásos személyiség pályáját. Csakhogy nem Kádár figurája az ellentmondásos, legfeljebb a mi viszonyunk az előző rendszerhez.

A szerelem sötét verem - állította egy híres magyar, ez a film pedig (a költői képeknél is körmönfontabb módon) arról kíván szólni, hogy egy másik híres magyar, a gondosan lezárt sötét helyiségeket ugyancsak jól ismerő Harry Houdini (született Weiss Erik) miként esik bele egy ilyen csinos verembe. A furfangos forgatókönyvírók (kettő is van belőlük) úgy okoskodtak, hogy a kínai vizes kínzókamra meg a kényszerzubbonyos felfüggesztés smafu, ellenben a szerelmi szál és az anyakomplexus méltó motorja lehet az új Houdini-filmnek.

Alighanem kényelmes és hálás dolog lenne fanyalogni egy kiadósat a "magyar Mamma Mia!" puszta létrejötte felett, ám az igazat megvallva logikusnak, mi több, üdvözlendőnek tűnik számunkra, hogy a Hotel Menthol szövegírói, Bőhm György és Korcsmáros György librettót kanyarítottak a Neoton (Família) máig oly népszerű slágerei köré. A páros által kiötlött történet fikarcnyit sem silányabb vagy szellemtelenebb, mint az ABBA számait felfűző világjáró történet, s Bőhméknek ráadásul még a múltidézést is sikerült főelem gyanánt beépíteniük az építőtáborozó, vagyis a legvidámabb barakkban műparadicsomot szortírozó szocialista ifjúság dalos-táncos sztorijába. Annál sajnálatosabb, hogy a Szép nyári nap mégis épp ezen a ponton billen át a kínos tartományba, mert

Rendben lenne az a célkitűzés, hogy az ifjabb nemzedék kössön barátságot Katona József Bánk bánjával: lelje föl benne, mi mennyire rímel napjaink össznépi konfliktushalmazára, és ad analogiam gondolkodjék el a megoldáson.

Ha egészében nézzük Robert Capának a Magyar Nemzeti Múzeum által nemrég megvásárolt fotóiból - úgy a negyedrészükből - összeállított kiállítást, a leginkább talán az szúr szemet, ahogy a háborúkban a békés pillanatokat, a zűrzavarban az idillt kereste. Spanyol polgárháborús képei között láthatunk letámasztott fegyverük mellett napozó szerelmeseket, lustán divatlapot böngésző milicistanőt. A London bombázása alatt készült felvételeken koros polgárok teázgatnak decensen a légópincében - azt már csak mi tudjuk az egyik teremben folyamatosan vetített életútfilmből, hogy nem sokkal később majd' mindnyájan ott pusztultak, a romok alatt, miközben a haditudósító már messze járt.

Csupán három közös pont van Bob Dent és Sausic Attila között: több mint húsz éve élnek idegen nyelvű és kulturális hagyományú közegben, foglalkozásuk hasonló (írók-újságírók), s az idei ünnepi könyvhéten mindkettőtől megjelent a választott városuk (Budapest és Berlin) közterein fellelhető, döntően szoborba öntött emléknyomokról egy-egy könyv. Más a módszer, a stílus, a nyelvhasználat, a köztérről alkotott vízió, a célközönség - részrehajlás nélkül állítható azonban, hogy az eltérő súlycsoportú könyvek virtuális versenyéből mégis a filigrán kötet, a Magyar Narancs volt szerzőjének műve kerül ki győztesen.

2008 nagy fantasysikere Angliában, a Chicken House és a tekintélyes The Times közös gyermekregény-pályázatának első helyezettje; szó se róla, akciódús, élénk képzelőerejű munka. A 22- 23.

Esetlenül múltba révedő, halálosan unalmas fontolkodások, aggályosan méricskélt közhelyek, borongós magaszt, percpolitikai baszakodás - nálunk ezt jelentik a nemzeti ünnepek. Meg a törést-zúzást, rendőrök tömegét, útelzárásokat, semmi jót.

A Specko Jedno zenekar neve mindenkinek ismerős, aki a hazai undergroundot figyelemmel kíséri. Az "őstagok" (Bujdosó János, a főváros egyik legjobb gitárosa, Darvas Kristóf billentyűs és Rutkai Bori, a frontasszony-performer-szövegíró) a szívük mélyén (és habitusra is) mindannyian örök gyerekek, így egészen természetes, hogy kiskorúaknak szóló repertoárt is készítsenek.

"Délután a medencénél volt nálam kövérebb és szőrösebb ember is, a legkövérebb szőrös férfi viszont én voltam" - pironkodott Pink Eyes, a kanadai zenekar kábé százhetven centis és legalább százhúsz kilós énekese a koncert elején, aztán dinamógatyáját a mindenkori óvodásdivat szerint köldöke fölé húzva tekintélyes méretű, mezítelen (és valóban elég gyapjas) sörhasával megcélozta a közönséget, majd nagy lendülettel a hívei közé vetette magát. Az angolszász zenei sajtóban jelenleg a legjobban kaserolt kortárs hardcore zenekart a nemes Ramones-Black Flag-Negative Approach-hagyományt folytató, pár akkordos reszelést színező lebegős, már-már pszichedelikus zajbetétekért szokták dicsérni, de a múlt héten az is kiderült, hogy ez a feszesen, tüzesen játszó zenekar akkor is egészen lehengerlő, amikor a maszatos hangzásban el-eltűnnek a három szólógitáros finom díszítései, és inkább csak a vibráló, zajos zúzás marad ténylegesen hallható. Előzetesen némiképp tartottam tőle, hogy a tavalyi lemez számaiból hiányozni fognak a vendégénekesek dallamai, de az egyik, a frissen érettségizettek ártatlanul csillogó tekintetével és suta frizurájával színpadra álló gitáros remekül pótolta ezeket, sőt még ordítozásban is helytállt, amikor Pink Eyes egy egész számon át a parkettán birkózott két rajongójával.

Gyerekkorom egyik szórakoztatva oktató, a szófajok birodalmában kalandozó mesekönyvében, Varga Katalin Én, te, ő című munkájában Fúrfarag, Pitt és Patt, továbbá a mindig következetesen fordítva cselekvő, ezért nyilvánvalóan súlyos, bár kezelhető pszichológiai esetnek tekinthető Kelekótya mellett többek között a durcás és bosszankodó Pukkancs alakjával is találkozhatunk. Hasonlóan mérgesek azok a gülüszemű alakok, akikkel a Narancs-beli képregény szerzőjének, a Cica és ura sorozat szülőatyjának a kiállításán találkozhatunk.

Hosszú utat tett meg a marylandi Clutch fennállásának majd' húsz éve alatt. A Transnational Speedway League debütlemez szikár Hemet-orientált okosmetáljától (a nyitó Shogun Named Marcusra minden idők egyik legszellemesebb videója készült el annak idején) olyan hatalmas lemezeken keresztül jutottak el a teljes retróig, mint a Pure Rock Fury, a Blast Tyrant vagy a Robot Hive/Exodus.

Borat, ha nem is műfajt, de precedenst teremtett: a magát kazahnak mondó álőstahó felkészületlenül érte a művelt Nyugatot, mely hol vele harsogta a raszszista himnuszokat, hol fehérkesztyűsen lekezelte a vécéből ivó, civilizálatlan vadembert. (Azok jártak csak jól, akik idejében felismerték a bohócot, ám ők voltak kevesebben.) A nagy kérdés egy darabig az volt, hogy Sacha Baron Cohen most akkor velünk vagy rajtunk röhög, majd az, hogy melyik szereplő miért perel (jól összevágva ez is kitett volna egy érdekes másfél órát), végül pedig, hogy folytatható-e a világraszóló átverés.