Ha egészében nézzük Robert Capának a Magyar Nemzeti Múzeum által nemrég megvásárolt fotóiból - úgy a negyedrészükből - összeállított kiállítást, a leginkább talán az szúr szemet, ahogy a háborúkban a békés pillanatokat, a zűrzavarban az idillt kereste. Spanyol polgárháborús képei között láthatunk letámasztott fegyverük mellett napozó szerelmeseket, lustán divatlapot böngésző milicistanőt. A London bombázása alatt készült felvételeken koros polgárok teázgatnak decensen a légópincében - azt már csak mi tudjuk az egyik teremben folyamatosan vetített életútfilmből, hogy nem sokkal később majd' mindnyájan ott pusztultak, a romok alatt, miközben a haditudósító már messze járt.
Capa ugyanis elsősorban haditudósító volt - párizsi éveiben egyáltalán nem pályázott a "művészfotósok" kiállítóhelyeire, pedig jó barátságban volt sokukkal. Nehéz ettől a ténytől elvonatkoztatva követni a képeit, és a kiállítás igyekszik is megerősíteni ebben a látogatót. Nemcsak fölkasírozva, a falakon, hanem a tárlókban sorakozó korabeli - elsősorban francia - magazinokban is ott vannak a háborús képei, többek között a nemzetközi brigádokról. A magyar alakulatokat ő ugyan nem fényképezte, de róluk is láthatunk (megszaladó, majd kihunyó asszociációs nekiveselkedéssel) fotódokumentumokat.
Viszont a kiállítás eleinte mégsem a háborúkról, hanem magáról a budapesti zsidó polgárcsaládba született Friedmann Endréről látszik szólni, aki már középiskolás korában kapcsolatba került Kassák Lajossal és az általa irányított Munka című folyóirat baloldali körével. Az első terem legalábbis ezt az egyértelműen életrajzi megközelítést sugallja: a négyéves Bandi családi körben, a felserdült ifjú a Munka-körösök kirándulásán (kár, hogy nem tudjuk, kik között áll-ül a csoportképeken), maga Kassák. 1931-ben (18 évesen sürgősen távoznia kell az országból: elkapták egy baloldali megmozduláson, ismerősök közbenjárására elengedik a rendőrségi fogdából, a bennfentes sugalmazás szerint jól teszi, ha sietve távozik) már berlini diákigazolványa fényképén szemlélhetjük a jóvágású fiatalembert, évekkel később pedig (immár a nácik elől menekülve) Párizsban, amint egy fotográfusnő számára prezentálja ellenállhatatlan, "selymes tekintetét".
Adott tehát a személy, a szívtipró, akinek a szerelme, Gerda Taro (álnév ez is, együtt találták ki, mint a Robert Capát) egyik első közös spanyolországi útjukon meghalt egy balesetben. Ettől kezdve Capa az egész életét szállodákban éli le, és Ingrid Bergman iránti viszonzott szerelme sem tudja a békés polgári élet felé terelni, pedig már 26 évesen befutott sajtófotós, ünnepelt sztár, közkedvelt társasági ember és ivócimbora. Életének, művének ettől a vonulatától a kiállítás a továbbiakban elszakad, csak az (egyértelmű haladási irány kijelölése híján mindjárt másodiknak tűnő) utolsó teremben láthatjuk ismét viszont - immár a halála után, az örökkévalóságban mintegy - művészek, hírességek magánéletükbe szinte beköltözött fényképészeként.
Előttünk áll tehát - másfelől - a haditudósító, annak a foglalkozásnak a művelője, amely éppen a harmincas években, például a könnyű, jól kezelhető Leica gépeknek köszönhetően váltott stílust és attitűdöt. A spanyol polgárháborús helyszíneken tömegesen dolgozó fotográfusok közül éppen Capa volt az, aki a közeli, személyes jelenlét hitelességével tudta megragadni és a szintén ekkortájt elterjedő fotóriport műfaján keresztül közvetíteni (és egy kissé előrevetíteni) a háború iszonyatos kegyetlenségét, az ember mérhetetlen kiszolgáltatottságát. Világhírű képe, A milicista halála csak egy a számtalan, akkoriban sokkoló hatást keltő dokumentum közül, ugyanilyen a bombatámadás után az országúton magára maradt öregasszony, vagy a rádiós katona, akit egy fán, vezetékszerelés közben lőttek agyon, miközben kiáltása végleg - és immár örökké láthatóan - az arcára merevedett.
Jól ismerte tehát a halált. Fiatal volt, 41 éves múlt, amikor meghalt: a fényképezéshez keresett jobb szöget, rálátást a vonuló vert francia csapatokra Indokínában, és aknára lépett. Pedig ekkorra már voltak tapasztalatai az életveszélyről: tudósított Kínából a japán megszállás kezdetekor, végigjárta a II. világháborúban Tunéziát és Dél-Olaszországot, ott volt a normandiai partraszállásnál, aztán ejtőernyősökkel ugrott le Németországban. Az éppen hogy függetlenné vált zsidó államban lövedék súrolta az arab-izraeli háború első napjaiban.
Vagyis harmadsorban élettapasztalatoknak és ezek fényképes lenyomatainak a tömegére utal a kiállítás. A Capa halála után az utókorra maradt hetvenezer negatív között nyilván rengeteg az érdektelen, elrontott, önismétlő darab. De ezt leszámítva is aprócska töredék az, amit láthatunk - igaz, hogy felsorakoztatva az életmű legismertebb darabjait, innen is, onnan is. Nincs adat róla, hogy Capa különösebben foglalkozott volna képei utólagos sorsával, művészeti "értékesülésével". Elkötelezett baloldali és antifasiszta volt, ez kellő erővel meghatározta a viszonyát a háborúkhoz és az általuk sújtott emberekhez is - bármelyik fronton fényképezett, nem is kérdés, hogy ezzel az elkötelezettséggel tette. Üzenete talán szakmájának világos értékekre támaszkodó, öntudatos és odaadó művelése. Jó volna azt mondani, hogy a magyar kulturális örökség része az életműve. Csak hát az a kulturális örökség, amit ő képvisel, éppen hogy nemzetközi. Éppen ezért jó büszkének lenni rá.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Bp. IX., Komor Marcell u. 1., nyitva: október 11-ig
