Álmos Gergely egyszemélyes elektronikus zenei projektje az idén sem hagy minket album nélkül: legalább egyévnyi munka és sok-sok agyalás van benne, ami meglátszik a kész produkción. Mélyek és magasak, zenei eszközökkel illusztrált érzelmi hullámzások, széles gesztusokkal tálalt, de finom trükkökkel cizellált epikus darabok váltakoznak itt, introvertált, az álompopot négynegyedes kattogó elektronikába ágyazó szerzeményekkel. Álmos gyengéi a dalszerű formát szofisztikált elektronikával házasító darabok, melyeket remek érzékkel és aprólékos munkával rak össze. A Heavy Heart (amelyben Zolo énekel) a Radiohead-rajongók számára ajánlható, a Dust (vokál: Raf Skowroński) kivételesen reggae-ritmusú, míg Hegyi Dóri dalai az éber álomszerű So Rotten so Sweettől, a Sundays/
Cranes vonalat idéző Colourson át a szinte elektropop Archeologistig terjed.
Álmos azonban nem csak a vokálra épülő, a dalszerkezet nyomait magukon őrző darabokat dolgozta ki féltő alapossággal, de a tisztán instrumentális témákat is; ezekben szinte emberi hangon szólalnak meg a gépek is. Az Aureola óda a kilencvenes évek szívfájdító szintifüggönyben úszó transzzenéihez, a Mont cipőbámulós melankóliájára válaszként a Torsóban remekül csattan össze élő zene és elektronika. De talán a lemezt záró Hunters in the Storm húz a legmélyebbre: itt az EBM/indusztriál hatás egészen nyilvánvaló, a roncsolt, fémes szintiriffek szinte szétszaggatják a zene gondos munkával szőtt finom szövetét.
Théque Records, 2018
