Lemez

Mïus: Twentytwo 22

  • - minek -
  • 2018. június 17.

Zene

Álmos Gergely egyszemélyes elektronikus zenei projektje az idén sem hagy minket album nélkül: legalább egy­évnyi munka és sok-sok agyalás van benne, ami meglátszik a kész produkción. Mélyek és magasak, zenei eszközökkel illusztrált érzelmi hullámzások, széles gesztusokkal tálalt, de finom trükkökkel cizellált epikus darabok váltakoznak itt, introvertált, az álompopot négynegyedes kattogó elektronikába ágyazó szerzeményekkel. Álmos gyengéi a dalszerű formát szofisztikált elektronikával házasító darabok, melyeket remek érzékkel és aprólékos munkával rak össze. A Heavy Heart (amelyben Zolo énekel) a Radiohead-rajongók számára ajánlható, a Dust (vokál: Raf Skowroński) kivételesen reggae-ritmusú, míg Hegyi Dóri dalai az éber álomszerű So Rotten so Sweettől, a Sundays/
Cranes vonalat idéző Colourson át a szinte elektropop Archeologistig terjed.

Álmos azonban nem csak a vokálra épülő, a dalszerkezet nyomait magukon őrző darabokat dolgozta ki féltő alapossággal, de a tisztán instrumentális témákat is; ezekben szinte emberi hangon szólalnak meg a gépek is. Az Aureola óda a kilencvenes évek szívfájdító szintifüggönyben úszó transzzenéihez, a Mont cipőbámulós melankóliájára válaszként a Torsóban remekül csattan össze élő zene és elektronika. De talán a lemezt záró Hunters in the Storm húz a legmélyebbre: itt az EBM/indusztriál hatás egészen nyilvánvaló, a roncsolt, fémes szintiriffek szinte szétszaggatják a zene gondos munkával szőtt finom szövetét.

Théque Records, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.