Mahler II. „Feltámadás” szimfóniáját régóta kényszeresen meg akartam érteni. Mármint az eszemmel. Aztán jött Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekarral, a nyitótaktusokban a mélyvonósokkal megásatta a síromat, és a fagott vad böffentéssel belelökött az üregbe. Élve eltemetve vártam a feltámadást. Elhagyott a ráció. Nem segített, hogy Mahler a gigantikus c-moll mű minden egyes tételéhez kimerítően részletes magyarázó szöveget írt. Az interpretációk többsége nem is a hangjegyeket, hanem mintha egyenesen ezeket a szerzői utasításokat játszaná. Ezért éri Mahler zenéjét sokszor a vád: giccses, hatásvadász, túl direkt, szájbarágós.
Fischer Iván viszont azért válhat minden idők egyik legjelentősebb Mahler-karmesterévé, mert alapvető törekvésnek tűnik nála a mű racionálisan értelmezhető tartományának teljes felszámolása. Fischer felgyújtja a mahleri hangokat, és ezzel elzárja a visszafelé vezető utat. A „Feltámadás”-t egyetlen és utolsó lehetőségként szólaltatja meg, keze alatt a szimfónia szétfeszíti a műfaji kereteket, túlcsordul önmagán, és elkezdi átvenni a világ helyét.
„Miért létezünk? Ez az általam feltett, és a Másodikomban megválaszolni óhajtott legnagyobb emberi kérdés” – írja Mahler programként. Fischer veszi a bátorságot, és a kérdés helyett azt kiáltja: Mert létezünk! Ez az, ami az égig hatolva sokszorozódik meg a vonósok izgatott trioláiban, az üstdobok dörömbölésében, a fafúvósok sikításában, a fagottok makogásában, a hárfák sóhajaiban, a kürtök és trombiták végítéletében. Ez tör fel olyan mélyről Elisabeth Kulman váteszi altjában, ez nyer még nagyobb bizonyosságot Christiane Karg éteri szopránjában, amit a pazar Cseh Filharmónia Énekkara először csak suttogva, majd egyre nagyobb és nagyobb természeti erővel hoz a felszínre. Fischer Iván azt üzeni Mahlernek: Kedves Mester, nem az a kérdés, hogy van-e élet a halál után. Az a kérdés, hogy van-e élet az életben.
Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 11.
