Lemez

David Aaron Carpenter: Motherland

  • - csk -
  • 2018. június 17.

Zene

A sok brácsás vicc közül az egyik azt kérdi, mi a brácsa, a választ is megadva: cselló, áll alá szorítva. A New York-i születésű, harminckét éves brácsás megmutatja, hogy majdnem az, hiszen a Juilliard School hajdani neveltje dupla CD-jének első számaként Dvořák népszerű h-moll gordonkaversenyét adja elő – brácsán. Működik a dolog, megvan a megszólalásmód kellő súlya-ereje, és mivel igazi virtuóz játszik, aki mellesleg formátumos személyiség, nem sérül a mű lelke, a lényeg marad, ami volt. Az átütő erő azonban hiányzik a produkcióból.

A zenetudósok régóta hangoztatják: Bartóknak nincs Brácsaversenye, a zeneszerző csak tervezett ilyen művet, megírásában azonban megakadályozta a halál. A darabot Bartók vázlatai alapján Serly Tibor nem kiegészítette, hanem megkomponálta – a végeredmény tehát nem Bartók alkotása. Ez azonban a brácsásokat cseppet sem zavarja: csekély a repertoárjuk és ragaszkodnak e kétes hitelű és nem bartóki színvonalú műhöz, kitartóan játszva azt. Carpenter is előadja, és amit ki lehet hozni a darabból, ki is hozza belőle.

Teljes értékű opus és ihletett muzsikálás viszont William Walton Brácsaversenye, a hangszer irodalmának gyöngyszeme, amelyhez – sajnos – a New Yorkban élő ukrán komponista, Alexey Shor kommersz ciklusai (Seascapes; Two Songs for my Children; Well Tempered Chanson) csatlakoznak, „mai zeneként”, a hígvelejű, érzelgősen romantikus fajtából. Hogy Carpenter miért játssza el ezeket a kínos csasztuskákat?

A mindig profi Londoni Filharmonikusokat Ono Kazusi, Vlagyimir Jurovszkij és David Parry vezényli.

Warner Classics, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.