Lemez

David Aaron Carpenter: Motherland

  • - csk -
  • 2018. június 17.

Zene

A sok brácsás vicc közül az egyik azt kérdi, mi a brácsa, a választ is megadva: cselló, áll alá szorítva. A New York-i születésű, harminckét éves brácsás megmutatja, hogy majdnem az, hiszen a Juilliard School hajdani neveltje dupla CD-jének első számaként Dvořák népszerű h-moll gordonkaversenyét adja elő – brácsán. Működik a dolog, megvan a megszólalásmód kellő súlya-ereje, és mivel igazi virtuóz játszik, aki mellesleg formátumos személyiség, nem sérül a mű lelke, a lényeg marad, ami volt. Az átütő erő azonban hiányzik a produkcióból.

A zenetudósok régóta hangoztatják: Bartóknak nincs Brácsaversenye, a zeneszerző csak tervezett ilyen művet, megírásában azonban megakadályozta a halál. A darabot Bartók vázlatai alapján Serly Tibor nem kiegészítette, hanem megkomponálta – a végeredmény tehát nem Bartók alkotása. Ez azonban a brácsásokat cseppet sem zavarja: csekély a repertoárjuk és ragaszkodnak e kétes hitelű és nem bartóki színvonalú műhöz, kitartóan játszva azt. Carpenter is előadja, és amit ki lehet hozni a darabból, ki is hozza belőle.

Teljes értékű opus és ihletett muzsikálás viszont William Walton Brácsaversenye, a hangszer irodalmának gyöngyszeme, amelyhez – sajnos – a New Yorkban élő ukrán komponista, Alexey Shor kommersz ciklusai (Seascapes; Two Songs for my Children; Well Tempered Chanson) csatlakoznak, „mai zeneként”, a hígvelejű, érzelgősen romantikus fajtából. Hogy Carpenter miért játssza el ezeket a kínos csasztuskákat?

A mindig profi Londoni Filharmonikusokat Ono Kazusi, Vlagyimir Jurovszkij és David Parry vezényli.

Warner Classics, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?