A sok brácsás vicc közül az egyik azt kérdi, mi a brácsa, a választ is megadva: cselló, áll alá szorítva. A New York-i születésű, harminckét éves brácsás megmutatja, hogy majdnem az, hiszen a Juilliard School hajdani neveltje dupla CD-jének első számaként Dvořák népszerű h-moll gordonkaversenyét adja elő – brácsán. Működik a dolog, megvan a megszólalásmód kellő súlya-ereje, és mivel igazi virtuóz játszik, aki mellesleg formátumos személyiség, nem sérül a mű lelke, a lényeg marad, ami volt. Az átütő erő azonban hiányzik a produkcióból.
A zenetudósok régóta hangoztatják: Bartóknak nincs Brácsaversenye, a zeneszerző csak tervezett ilyen művet, megírásában azonban megakadályozta a halál. A darabot Bartók vázlatai alapján Serly Tibor nem kiegészítette, hanem megkomponálta – a végeredmény tehát nem Bartók alkotása. Ez azonban a brácsásokat cseppet sem zavarja: csekély a repertoárjuk és ragaszkodnak e kétes hitelű és nem bartóki színvonalú műhöz, kitartóan játszva azt. Carpenter is előadja, és amit ki lehet hozni a darabból, ki is hozza belőle.
Teljes értékű opus és ihletett muzsikálás viszont William Walton Brácsaversenye, a hangszer irodalmának gyöngyszeme, amelyhez – sajnos – a New Yorkban élő ukrán komponista, Alexey Shor kommersz ciklusai (Seascapes; Two Songs for my Children; Well Tempered Chanson) csatlakoznak, „mai zeneként”, a hígvelejű, érzelgősen romantikus fajtából. Hogy Carpenter miért játssza el ezeket a kínos csasztuskákat?
A mindig profi Londoni Filharmonikusokat Ono Kazusi, Vlagyimir Jurovszkij és David Parry vezényli.
Warner Classics, 2018