Zeneszerzőkről születhetnek életrajzi könyvek, önállóan vagy némi külső segítséggel összeállított önéletrajzi kötetek, és időnként nyomdába kerülnek hibrid műfajú alkotások is. Ez utóbbiak éppen sokszínűségük, sokoldalúságuk okán lehetnek zenei alapkönyvtárunk elengedhetetlen részei. Az Eckhard Roelcke neve alatt megjelent kötet mindenesetre nem ebbe a kategóriába tartozik. A műfaját tekintve Beszélgetőkönyvnek nevezett kiadvány egyébként csak részben Roelcke munkája, hiszen az Osiris Kiadó mellé szerkesztette még Manfred Stahnken 1993 májusában készített születésnapi beszélgetését és egy Halász Péter által összeállított zenemű- és bibliográfiajegyzéket is. Ez a többszerzőjűség igazolhatja a sorozatszerkesztő Dolinszky Miklósnak az eredetitől - "Traumen Sie in Farbe?" - eltérő címváltozatát is. De ettől akár még jó könyv is lehetne.
Roelckének megadatott ugyanis az a fantasztikus lehetőség, hogy a háború utáni generáció egyik legjelentősebb és minden bizonynyal legizgalmasabb zeneszerzőjével ülhetett le beszélgetni, ráadásul nem egyetlen szűkre szabott, hanem számos alkalommal. Hogy mégsem tudott élni a lehetőséggel, hogy munkája alig több mint csapongó monológokkal teli magnótekercsek írott változata, nem szimplán kár, hanem már-már bűnös szellemi restség. Aligha adatik meg ugyanis még egyszer a lehetőség, hogy Ligeti 80 év távlatából sorra vegye élete jelentős eseményeit, megfogalmazza a saját generációja életművét illető kételyeit, rendszerezze gondolatait és/vagy elgondolkodjon a zeneszerzés módjainak mikéntjéről, a zene jövőjéről.
A nem különösebben vaskos kötet első - igen terjedelmes - része a zeneszerző gyermekkorával foglalkozik. Ebből egyrészt sajnálatosan keveset tudhatunk meg a későbbi avantgárd mester művészi indíttatásáról - leszámítva a reáltudományok iránti vonzódását és apja utópisztikus álmait -, viszont hemzseg a magyar olvasók számára érdektelen, mások számára viszont érthetetlen vagy legalábbis nehezen követhető magyarázatoktól Erdély geopolitikai helyzetéről, mindenkori hovatartozásáról. Roelcke pedig bólogat és hallgat. Helyesebben nem ott kérdez, ahol kellene, ahol egy-egy részlet homályban marad, viszont önmaga jelenlétét reprezentálva
álkérdésekkel zavarja meg
az amúgy is gyakran tempótlan, az olvasó számára egy-egy témán aránytalanul sokat időző, máskor lóugrásban haladó visszaemlékezést. Nem tudjuk meg, miként került több száz kilométer és egy országhatár távolából a Zeneakadémia zeneszerzés osztályába, mit tanult ott, milyen benyomások érték, miként alakult zenei ízlése, hogyan élte meg a háború utáni magyar kortárs zene helyzetét, s főleg miként fordult radikálisan szembe a kötelező áramlatokkal.
Ligeti persze nem lenne az, aki, ha nem osztaná ki a kortársait nyers - néha talán igazságtalan - őszinteséggel. A szapultak társa-sága igen illusztris. Megtalálható köztük Kodály, Farkas vagy Bárdos éppen úgy, mit Stockhausen és/vagy Nono, de még a Parlament épülete is megkapja a magáét, mint csúnya, megalomán förmedvény. Megtudhatjuk, miként bukott meg nála anno szinte a teljes Bartók kvartett, s hogy ki és miért gondolta a másikról, hogy besúgó. Ligeti ugyanakkor számomra nagyon szimpatikus módon különbséget tesz az emberi és a szakmai kvalitások között. Képes ugyanarról az emberről egyszerre mint gyenge jellemű, gerinctelen opportunistáról és kiváló tanárról (Farkas), vagy beképzelt, nyűgös, egocentrikus, ugyanakkor jószívű, segítőkész emberről (Kodály) beszélni.
Keveset, szinte semmit sem tudunk meg a disszidálás körülményeiről, a nyugati zenei világba való beilleszkedéséről, hogy miként hatott rá az a fajta újzene, amit itthon aligha hallhatott rendszeresen. Az mindenesetre kiderül, hogy míg keleten Zsdanov elvtárs üzente meg, hogy kinek milyen zenét kell írnia, s a renitensek könnyen a Gulágon találhatták magukat, addig ezt a fajta cenzúrát a szabadnak hitt, a Lajtától nyugatra elhelyezkedő világban maguk a zeneszerzők hajtották végre saját magukon, s modernzenei elv-társaikon. A sorból kilógók élete nem forgott ugyan veszélyben, de bemutatkozási lehetőséget, megrendeléseket, kiadót, tanári katedrát stb. nem remélhettek. A darmstadti, kölni, frankfurti modernzenei kiskirályokra és kisded csatáikra, a stiláris kérdések mögé bújtatott hatalmi harcokra, vezércikkben kinyilvánított esztétikai követelményekre, árulóknak nevezett kortársakra való állandó utalás pedig háttérismeretek hiányában válik követhetetlenné, és valljuk be, némileg érdektelenné.
Ligeti persze nagyon is gondolkodó ember. Bartók szellemi végrendeletére utalva azt kéri, halála után Ligeti György tévutat nevezzenek el róla. Néhány mondatban visszavonja életművének jelentős részét: "Étulajdonképpen ronda zenét írtunk" - mondja, míg más műveit (pl. Kürt trió) túlságosan is kompromisszumos kompozícióként említi. Nem hisz az avantgárdban, Cage-ben,
zsákutcának tekinti
a szerializmust, meggyőződése, hogy nem létezhet zene tonalitás nélkül, de elveti a funkcionális tonalizmust is. Ez az a pont, ahol ki lehetne, sőt ki kellene faggatni az idős mestert, hogy akkor miben látja a kiutat, merre halad a világ, van-e a modern zenének jelene/jövője.
Kérdések híján marad egy töredékes monológokat tartalmazó, a gördülékeny fordítás (Nádori Lídia munkája) ellenére is nehezen olvasható - hiszen folyamatosan csak a hiányérzetünket növelő - fekete-fehér könyv. Pedig Ligeti - saját elmondása szerint - őrjítően színpompás álmokkal él.
Ez a könyv azonban mégis jó valamire. Elgondolkodtat arról, hogy szabad-e doktriner módon meghatározni a művészetet, szabad-e kételkedés nélkül felesküdni bármilyen irányzat zászlajára, hogy mennyit érnek a dogmák, mennyit azok követői. Hogy hol vannak azok, akik egykor esztétikai tanulmányaikban, kritikáikban szépnek hazudták a csúnyát, fehérnek a feketét. Hogy merre változik a (zene)művészet. S hogy lesz-e még.
Mert Ligetikre szüksége van minden művészetnek. Egyszer majd a kérdéseket is felteszi valaki.
Osiris Kiadó, 2005, 250 oldal, 2480 Ft
