Dokumentumfilm

Elmondom hát mindenkinek

Podhradská Lea: Apám lánya

  • - ts -
  • 2025. december 10.

Kritika

Podhradská Lea filmje magánközlemény. Valamikor régen elveszett a testvére. Huszonhét évvel az eltűnése után Podhradská Lea fogta a kameráját és felkerekedett, hogy majd ő megkeresi.

Megtalálta, elég rossz bőrben. Nincsen énnekem ehhez a történethez semmi közöm, már azon túl, hogy nézem, s hat rám, mint afféle film. Nem az én történetem, még ha izgulok is, még ha elámulok is egy-egy fordulatán, ez akkor is Podhradská Lea és testvérének a története marad.

Elmesélem: nagy család volt az övék, amelyet alkalmanként összerántott egy esküvő, egy temetés. A kilencvenes évek elejének oly tipikus home videóit látjuk, konfekcióöltönyök vonulnak a házasságkötő terembe vagy a ravatalozóba, a kertben rövid ujjú ingben vágják fel a tortát, mindenkinek melege van, és mindenki mosolyog. Innen tűnik el a legfeketébb bárány. Csak előbb elviszi nagyszülei színes tévéjét, rotációs kapáját meg a márkát (valamikori nyugatnémet fizetőeszköz) az asztalterítő alól. Nem jut messze, őt és tettestársát lekapcsolják valahol Galánta előtt, s viszik vissza a szajrét jogos tulajdonosainak. Podhradská Lea nyolcéves akkor, életkori és családi okokból 27 évet még kivár, míg Deni (Denisza) nyomába veti magát. A majd’ három évtized nagy családi kussolással telt el, Deni eltűnése, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna, szót sem érdemelt, inkább valamiféle kimondatlan megkönnyebbülés volt. Podhradská Lea ez idő alatt mindenféle gyermeki dolgot képzelt el, hogy mi lett Denivel, Deniből – ezt filmjében szinte vidáman jeleníti meg, home videókra úszó animációval, színes pertlikkel összekapcsolt régi fotókkal, ám amikor nyomozása a célegyenesbe fordul, leteszi fegyvereit, maradnak a beszélő fejek, ők sem túl sokan, s meg sem próbálják kimondani a kimondhatatlant: miért hagytuk, hogy így legyen. De Deni meglesz, s nagyjából az is kiderül, hogy távolléte idején jócskán rájárt a rúd, sós kútba tették, onnan is kivették, kerék alá tették, onnan is kivették. Áldozat volt vagy bűnös? Az Apám lánya nem ítélkezik – felette mint egyén felett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A pribék és áldozatai

Vannak példák a filmtörténetben, amelyeknek kiindulópontja az egykori áldozat jellemzően váratlan, ritkábban tudatos találkozása börtönőrével/kínzójával. Liliana Cavani Az éjszakai portásától Denis Villeneuve Felperzselt földjén át Jonathan Teplitzky A háború démonjai című filmjéig találhatunk néhány (nem olyan sok) példát erre az alaphelyzetre.

Táborlakók

A holokauszt történetének van egy makacsul újratermelődő perspektívája: Auschwitz mindent elnyel, a többi helyszín pedig vagy ennek a gravitációs mezőnek a peremére szorul, vagy egyszerűen kiesik a látómezőből. Szécsényi András Csereláger című könyve nem akar leszámolni ezzel a perspektívával – csendesebben, de határozottabban tesz mást: elmozdítja.