Zene

Ellentétben a jó nevű rendező korábbi megszólalásaival, ebben a filmben egyáltalán nem isznak tequilát, sem buggyant sört, nem tűnik fel Tarantino (Salma Hayek és Banderas mondjuk igen, de ennyi még belefér), ráadásul majdnem végig 3D-s szemüveggel kell nézni, mint a Freddie Krueger bosszúját.

ARaiffeisen Galériában még január 11-ig látható Gedő Ilka (1921-1985) nem egészen harminc műből álló, az életmű csomópontjait bemutató kiállítása. A kiállítással egy időben a Gondolat Kiadónál megjelent könyv (Bíró Dávid és Hajdu István munkája) az egész életmű feldolgozására vállalkozik, emellett másfél száz színes táblaképet is tartalmaz. Mindkét vállalkozás előnye, hogy a művésznő tizenhat évnyi "hallgatással" elválasztott két alkotói periódusából kiemeli és a külföldön is elismert késői festményekkel egyenrangúvá teszi az első, korai korszak műveit és művészeti problémáit.

Becsaptak! Ígértek követhetetlen, Mozart szellemét gyalázó rendezést, botrányos jeleneteket, gyenge énekeseket. Aztán sorba jöttek a csalódások.

ABeatClub 21 tulajdonképpen a német Infracom! kiadó saját bigbandje. Összesen 9 zenészt és énekest hallhatunk, s ebből már rögvest tudjuk: ez az együttes egyenest színpadra termett. Könnyed, levegős kompozíciók, soul, funk, dzsessz, afrobrazil elemek és némi drum & bass: igazi fúziós zene - vagy ha úgy tetszik, nu-jazz táncmuzsika, de ez persze csak az üres skatulya, a lélek és a lényeg úgyis a zenében lakik. Alapnak mindjárt két vokalista hölgy: Fola Dada és Nathalie Schäfer - az előbbi tán erőteljesebb, a másikuk kissé törékenyebb hanggal megáldva, de ketten együtt hibátlanok. S ehhez még jön a nagyzenekar ritmusszekcióval, fúvósokkal, billentyűssel, vibrafonossal - minden a helyén, hogy több se kell hozzá. A Mobile Wellness éppen az első albumuk, rajta 11 erős darab: a nyitószám Timeflow rögvest megfogja a hallgatót: a kissé szokatlan, ám módfelett izgalmas ritmika és Fola Dada érett soulos vokáljának összhangja megadja a folytatáshoz a mintát. A zenészek később is hozzák formájukat: visszafogottan szólózgatnak (el lehet képzelni, mit művelnek élőben), a hangulat mind füstösebb, s a lassabb-középtempós számok után a végére felpörög minden. A Dedication karneváli ritmikája után már nem is oly meglepő, hogy a Bounce It a dobos és a basszer feszes játékára épülő d`n`b, míg a záró Blue Step zaklatottságát kellemesen oldja a női vokál. A BeatClub 21 vérbeli klubzenét játszik, s csak remélni lehet, hogy egyszer tanúi leszünk, hogyan szólnak a Mobile Wellness számai színpadon, élőben. (Infracom!/Deep Distribution, 2003) HHHH

Annyira személyes a könyv, anynyira arról szól, hogy az író számára mit jelent(ett) egy-egy dal, hogy muszáj nekem is személyesen indítanom: szeretném azzal áltatni magam, hogy hallgattak rám. Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényéről (Európa, 1998) írva kifogásoltam, hogy M. Nagy Miklós lefordította a dalcímeket, márpedig azok igen gyakran előfordultak a szövegben (merthogy a narrátor élete jórészt a zene körül forog), s ez ilyen suta passzusokat eredményezett: "Ami engem illet, a Beatlest fogom föltenni, amikor hazamegyek. Talán az Abbey Road-ot, de beprogramozom a CD-lejátszót, hogy a >>Valami31 dalban is kötőjelet tesznek a kurzivált album- és filmcímek és a hozzájuk toldott ragok közé - holott bátran összetapadhatnának -, de legalább az idézőjelek közé tett dalcímeket angolul hagyták (és csak akkor adták meg magyarul is, ha ezt a fordító, ismét M. Nagy Miklós feltétlenül szükségesnek tartotta a szerzői gondolatmenet követéséhez). Ez jó. Néhány bosszantó apróság azonban sajnos a szaklektor hiányára utal. A 28. oldalon úgy fest, mintha az író a The Bends együttest emlegetné, holott ez a Radiohead egyik albuma. A 116. oldalon, a fölösleges névelőhasználat miatt ("énekelünk a Smokeyra") mintha a rettenetes Smokie együttesről lenne szó, pedig Smokey Robinsonról, míg a 14. oldalon épp ellenkezőleg, hiányzik a névelő a Prefab Sprout elől, mert az nem személy, hanem zenekar. A 113. oldal egyik sorából úgy tű-nik, mintha létezne egy Elgar és Vaughn Williams nevű testvérpár, mert lefelejtődött a tárgyrag (a keresztnévvel ritkán emlegetett Edward) Elgar nevéről. S jót tett volna néhány lábjegyzet is az angolszász kultúrkörben nem tökéletesen jártas lények kedvéért (pl. mi az a Goons?). Bocs`, ha mindezt fölös pepecselésnek érzitek, de az ilyesmiken is múlik, miként működik egy szöveg, ráadásul maga Hornby is talál alkalmat efféle gondjai megosztására (a rá jellemző öniróniával tanácsolja, soha ne adjunk műveinknek ragozott címet, mert úgy megjárjuk, mint ő, amikor valamit írnia, mondania kellett regényéről, az Egy fiúrólról).

karácsony, nagy választék, s ráadásul egy fél tucat kitűnő magyar énekesnő is szóba kerül.

Mint a régi szép időkben: vonatra, buszra, biciklire, lóra, autóba mindenki! Kaposváron radikális színházat láthatni, méghozzá a régről ismerős politikai intonációban, a régről ismerős közösségi formációban, a régről ismerős hatékonysággal és hatásossággal. Lesz röhögés meg sírás, büszkeség és szégyenkezés, megrendülés és fölemelkedés doszt.

Lapzártánkat követően, december 9-én kerül sor a legrangosabb hazai formatervezési díjak átadására az Iparművészeti Múzeumban; az 1977 óta évről évre kiosztott Ipari Formatervezési Nívódíjat ezúttal azonban egy új elismerés, a Magyar Formatervezési Díj (MFD) váltja fel.

Minekünk igazán nincs okunk panaszkodni, időben hozzájutunk a szükséges információkhoz, így késlekedés nélkül alkotunk képet. Két hete megtudtuk (Stephen Frears: Gyönyörű mocsokságok), hogy Londonban, sej, elég szerencsétlenek az alsókutyák (ilyen-olyan bőrszínű bevándorlók), kivesézik őket, s szexuálisan rabszolgák, de ez csak az érem egyik (setétebbik) oldala. Most meg a Négy esküvő, egy temetés, a Sztárom a satöbbi alkotóitól azt, hogy Londonban, sej, a középosztályt fantáziátlan, érzelgős hülyék alkotják, miniszterelnöktől az írói énig bezárólag. Helyes, fő az információs több lábon állás. Immár akkor nyugodtan kijelenthetjük: London a hülyék és a szerencsétlenek városa, illetve itt lakik a királyi család is, csak ők nem lépnek fel minden filmben (csupán minden másodikban), mentális állapotukról mégis annyi rosszat hallani mindenfelé.

Egyik hétfő este rákapcsolódtam erre a műfajilag igen nehezen meghatározható "műsorra". Így nevezzük általában azt az ember által elkészített produktumot, melyet az eleje és a vége főcím foglal keretbe, s amelyet egy médium a nyilvánosság elé tár. Ennek a lebonyolítása többféleképpen történhet, például úgy, hogy egy korábban kiválasztott és beavatott személy, nevezzük műsorvezetőnek, összekötő kapocsként szolgál a készítők és a potenciális nézők között, működése elősegíti a beavatatlanokat abban, hogy megértsék, miről is lesz szó. Ám hétfőn azonnal belecsaptak a lecsóba, bocsánat, a magyar focit pocskondiázó sajtó problematikájába. A vitat-kozók jól megvoltak egymással, bennfentes, félszavas infók, csipkelődések röpködtek. Komlósi Gábor igen komolyan és szúrós tekintettel faggatta a külső helyszínen üldögélő asztaltársaság tagjait, többek között Gyárfás Tamást (a másik két kolléga alig jutott szóhoz), aki ebben a helyzetben éppen az egyik népszerű sportújság tulajdonosaként volt jelen. Ez az információ nyilván késve érkezett a műsort feliratozókhoz, ugyanis a névaláírás szerint a Nap TV producereként ismerhettük fel e sokoldalú médiaszemélyiséget. A probléma, aminek kapcsán az adok-kapok zajlott, a következő:

Vissza az alapokhoz! - ez a fedőneve a Korn napokban lezajlott amerikai turnéjának. Szép, világos program, abból sem lehet baj, ha magunk is e szerint járunk el, s kavarunk egy keveset a kezdetek körül. Mert hát a Korn indulása, az aztán igazán valami volt! Hiszen az 1994-es debütalbum (Korn) megjelenésekor fel lehetett ugyan emlegetni a Faith No More-tól a Rage Against The Machine-ig számos felmenőjét, mégis, az a lemez elsősorban a lenyűgöző újszerűségével hatott. Nem volt párja annak, ahogyan a gitárosok nyomasztottak a héthúros, eszelősen lehangolt gitárjaikkal, és az is egészen elképesztő volt, hogy miként tudhat többet ez a ritmusszekció mindjárt az első lemezén a Red Hot Chilinél vagy a Primusnál a zsíros, basszusgazdag groove-okról. Na meg az a maximális kibukottság: a dalokba belepusztuló, zokogva üvöltő Jonathan Davies-ről akkortájt még simán gondolhattuk úgy, hogy ez a fiú egy David Yow-kategória, minimum. Igazán meglepő, hogy a Korn ezzel a brutális lemezzel egyből sztárrá tudott lenni, az viszont már kevésbé, hogy rögvest ez lett az a zenekar (a Nirvana letűnése után), amelytől, mondjuk így, jó nagyot illett meríteni. A jellegzetes Korn-hangzást és játékstílust még egészen nagynevű zenekarok, mint például a brazil Sepultura is, egy az egyben lenyúlták, míg mások színtelen-szagtalan popváltozatokat gyúrtak belőle, s ezzel aztán tajtékzani kezdett a fiatal zenekarokat sodró nu-metal hullám, ami számos megrendítően szánalmas csapatot vetett partra (tudják, Limp Bizkit meg Crazy Town és a többiek).

Elbeszélhető-e kizárólag képek által a múlt? Önmagában el tudja-e beszélni egy kép a történetet? A kötet szerkesztői szerint nem, nem is bízzák kizárólag képekre a mondanivalójukat, hanem a hozzájuk fűzött kommentárokban adják tudtunkra, hogy mit látunk, vagy mit kellene látnunk.

Margay Sándor, Török Péter: 6:3 - Az évszázad mérkőzése - és ami mögötte vanÉ

1805-ben járunk, és megint a vizen. Feltűnt nyilván, hogy visszaszivárgás van: Johnny Depp még ki se hajózott a pesti mozikból, máris Russell Crowe-t köszönthetjük a parancsnoki hídon: mi szél hozott, komám? Mint ahogy a meséket hétesztendőnként illik újramesélni az időközben cseperedetteknek, a régebbi mozizsánerek esetenkénti előrángatása is haszonnal kecsegtető projektum, amihez voltaképpen elégséges hivatkozási alapnak tekinthető a sokszor hangoztatott ,,technikai fejlődés", végtére sokkal nehezebb ezzel vitatkozni, mintha valaki azzal jönne, hogy döntő mondandóját csak kalózós (cowboyos, partizános) körülmények közt képes előadni.