De a lényegre. A 31 dal azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek kedvet csinálnak valamihez. Ez speciel csupa kellemes, ártatlan és veszélytelen dologhoz. Először is ahhoz, hogy ha már ennyire olvasmányos formában találkozunk a zenével, meg is hallgathassuk azt: CD-melléklettel volna igazi a könyv, ami elvileg megoldható, ám kiadását nyilván macerássá, árát pedig túl magassá tette volna. De előre gyártott lemez híján is érdemes, ha nem is könnyű le-letenni és meghallgatni mindazt, ami otthon elérhető - ez egyúttal teszt is, hány dalt ismersz, mennyi van meg (elárulom, nekem hét van meg, és még kettőt, talán hármat ismerek; elsőre elégedetlen voltam ezzel az eredménnyel, aztán meggyőztem magam, hogy az egynegyed, egyharmad körüli arány igenis szép, belegondolva, micsoda mennyiségben termelt a pop negyven-egynéhány év alatt, mióta a fülünk, a Hornbyé és az enyém, kettéáll, még akkor is, ha leszámítjuk az eleve szóba se jöhető zenék tömkelegét).
Másodszor ahhoz csinál kedvet, hogy gondolkozni kezdj a saját 31 (17, 43, akárhány) dalodon. Ami persze akkor is kellemes foglalatosság, ha még egy konkrét lista összeállításáig sem jutsz, pláne odáig, hogy meg is írd, mit, miért. Ahhoz ugyanis, hogy az ilyesmiből valami kikerekedjék, nem elég a zene szeretete és némi íráskészség. Megszállottnak kell lenni hozzá. Összeadni magad azzal a bizonyos dallal, napokon, heteken, hónapokon át újra meg újra, sok százszor meghallgatni, mindent megérteni és kiszedni belőle, amit csak lehet. És folyamatosan keresni újakat, éveken, évtizedeken át. Az ilyen megszállottságból több és más jön ki, mint abból, ha egyszerűen emlékünk fűződik egy dalhoz. Mert akkor az emléken a lényeg, Hornbynál viszont magán a dalon (mégha fűződik is hozzá emlék, természetesen). Ily módon ez a 31 dal sem csak úgy lóg a levegőben: mindegyik alkalmat ad az írónak arra, hogy valamit végiggondol-jon, a kis lemezboltok fontosságától a zenekritikusi üzemmódon és a hangmintavétel-éra mibenlétén át annak a végigzongorázásáig, hogy miként viszonyulunk a zenéhez életünk különböző fázisaiban, kiskamasz korunktól egész addig, amíg mi toppanunk be zenét bömböltető gyermekünk szobájába. Megkapó önkritikával tekint vissza saját sznobériáira, értékén kezeli a dolgokat, tudja, hogy bizonyos nüanszok megléte esetén a banalitás is csodákra képes. S mindezeknek köszönhetően, ahogy dalról dalra haladsz előre a könyvében, egyre inkább úgy érezheted, a szeméthalmok dacára sincs semmi szégyellnivaló a popzene szeretetében, semmi ok kisebbségi érzésre a klasszikus zene vagy a dzsessz felsőbbrendűségre hajlamos híveivel szemben.
Szőnyei Tamás
Európa Könyvkiadó, 2003, 165 oldal, 1500 Ft
