Lemez: World music: kis

  • 2003. december 18.

Zene

karácsony, nagy választék, s ráadásul egy fél tucat kitűnő magyar énekesnő is szóba kerül.

karácsony, nagy választék, s ráadásul egy fél tucat kitűnő magyar énekesnő is szóba kerül.

n Mitsoura. Miután 1998-ban három ágra szakadt az Ando Drom zenekar, viszonylag hamar kiderült, hogy Juhász Miczura Mónika énekesnő önálló, szólópályán folytatja. Kapóra jött ehhez a frankfurti Network Gypsy Queens című válogatása, melyen Mónika már a saját nevével, Mitsouként szerepelt - igaz, csupa olyan dallal, amiket anno az Ando Drommal vagy a francia Bratsch-csal vett fel - és a nemzetközi Global Vocal Meeting fesztiválra szóló meghívása is, ahol kíséret nélkül énekelt. Azt azonban, hogy az első szólóalbumának hogyan kéne festenie, azt évekig nem tudta senki - értsd: nem tudta Mónika sem. És még most sem tudja, legalábbis számomra ez derült ki a lemezéből.

Akik korábban nem ismerték Mónikát, azok persze szerencsésebb helyzetben vannak nálam, hiszen előítéletektől mentesen forgathatják ezt a kellemes külsejű korongot. Az pedig kétséget kizáróan lejön, hogy egy különleges énekhangot és tucatnyi ragyogó hangszerest - közöttük: Balogh Kálmán, Monori András, Szalai Péter, Barcza Gergő, Fekete-Kovács Kornél, Szandai Mátyás, Juhász Gábor - vonultat fel, vagyis egyfelől maximálisan komolyan lett véve a produkció.

Én azonban csak két olyan dalt hallok rajta, amelyet azonosítani tudok a Mónika hangjából ismert szenvedéllyel - a Devat Ku és a Me Na Szom címűt -, míg a többiekhez legfeljebb asszisztál az énekével. Mert nincs igazán köze sem Monori András elegáns etnokamarazenei hangszereléséhez, sem pedig Moldvai Márk technós futa-maihoz - ez utóbbit végképp ön-célúnak vélem. Ezért mondom: a Mitsoura - sajnos - nem Juhász Miczura Mónika világa, nem az ő lemeze. Az általa kedvelt hazai és rádzsasztáni dalok dacára sem. Valami félreértés történt. Ha sarkíthatok, inkább olyan ez a lemez, mintha remix készült volna egy meg-valósulatlan anyagból. (Szerzői kiadás, 2003) HHH és fél

n Ba Cissoko: Sabolan. Mintha manding környezetben játszana Jimi Hendrix - efféle szlogenekkel szokás Ba Cissoko debütálására fényt vetíteni. És nem is alaptalanul, hiszen ennek a guineai családi vállalkozásnak talán nem is annyira a két kora + dobok + basszusgitár felállás a sajátossága, mint inkább a korákon való játékmód. Felpiköpözve, kristálytisztán összehangolva, megküldve némi effekttel és olyan rockos vehemenciával bonyolódva a húrokba, ami meglehetősen szokatlan a nyugat-afrikai tradícióban. Mit mondjak, mint amikor két elszállt szólógitár társalog egymással. Klassz. És érthető, hogy miért emleget egyik-másik kritika újabb forradalmat az afrikai tánczenében.

De azért nem fenékig tejfel. Nekem az a benyomásom, hogy ezt a lemezt mégiscsak inkább az alapállás - vagyis hogy két kora így csattan - adja el, mintsem Ba Cissoko szerzeményeinek a súlya, mert azokból azért még hiányzik az igazi manding varázserő. Vagyis most ott tartunk, hogy egy jeles ötlet jelesen - sőt, egy-két instrumentális vagy balladisztikusabb természetű darabbal viszonylag változatosan is - megvalósult, ami persze nem kevés. Viszont legközelebb már aligha elég. (Marabi Productions, 2003) HHHH

n Balkán Fanatik. Hogy (az énekes) Jorgosz Tzortzoglounak a Gépfolklór után a Barbaróval sem jött össze igazán, azt én kimondottan disznóságnak tartom, hiszen a Barbaro balkáni széljárású etnorockja messze megelőzte a korát. Jó tíz éven át tekertek így (a gitáros) Cziránkuval, míg ki nem dőltek, s aztán az ezredforduló magasságában már csak azt hallottam Jorgoszról, hogy visszavonultan festeget.

Szerintem festegethetett volna még. Mert ez az újabb nekibuzdulása nem méltó a rangjához, de még a sikertelenségéhez sem. A Lepés Gáborral együtt jegyzett Balkan Fanatik idén tavasszal jelentkezett a német Trio együttes Da-Da-Da című hajdani slágerének technósításával, majd mostanra összehozott egy átfogóbb csokorravalót. Tizenhárom szám, melyeknek az egyik része a Nyugat felé pislog és angolul szól, de van jó pár régi ismerősünk is: a két Barbaro-albumról. Mindegy tulajdonképpen. Közös a hangvétel és közös a vágy: talán valami kicsippenthető a fiatalokból, ha a menő klubos-technós fíling az uralkodó. És én még, hozzá kell tennem, azt is el tudom képzelni, hogy az összkép nem marad el a műfaj hétköznapi, generál-globál felhozatalától. Azt nem értem csak, hogy miért kellett a távoli háttérbe belepasszírozni a jobb sorsra érdemes Nikola Parovot, Herczku Ágnest, Cziránku Sándort vagy Barvics Ivánt - azt nem értem csak, hogy miért kell ilyen szenvtelenül alibinek használni a népzenét. (Magneoton/Warner, 2003) HHH

n Boban Markovic Orkestar: Boban i Marko. Bajban vagyok a Boban Markovic-lemezekkel: nem gondolom, hogy a Balkán rezes-lakodalmasaiból három lemezt kellene megjelentetni másfél év alatt. (Lásd még: Bistra Reka és Live in Belgrade tavalyról.) Bennem, legalábbis, kissé túladagolódott már ez a trip, így most kevésbé dob fel, hogy Boban igazán iparkodott túllépni az árnyékán. Hiszen a Boban i Marko legnagyobb erénye korántsem a tizenöt éves Markovic csemete csatasorba állítása, hanem a nyitottság: emitt egy lengyel nóta (Sat) a Krokétől, amott egy indiai filmes sláger (Mere Yaara Dildara) a Bollywood Brass Bandtől és persze - immár hagyományosan - a Frank London`s Klezmer Brass Allstars sem maradt el (Magija). Pörögni igen erős a Bratski Cocek, megilletődni a Biseri Srbije, szóval az a helyzet, hogy lényegében nem ezzel a kirívóan ambiciózus koronggal, hanem velem lehet baj. (Piranha/Zenesegély, 2003) HHHH

n Rokia Traoré: Bowmboi. Rokia harmadik albuma éppen ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: már megint a tömény mágia. Ez a huszonkilenc éves mali lány Franciaországban él; egy diplomata gyermekeként jólétben, Európát járva cseperedett fel, maga írja a dalait, ha kedve tartja, egymásba oltja a különböző afrikai törzsek különböző szokásait, és mégis, és mégis, amit hallunk, az mintha maga volna Mali lecsupaszított zenetörténelme: a múltja és a jövője, kétezer év eksztázisa és fájdalma. Szóval amit ez a lány művel, az egészen zavarba ejtő, egyszerre bizonyíték és cáfolat, de hát tudjuk, a legnagyobbak, mint például Ali Farka Touré, már évekkel ezelőtt megmondták: ez a "gyökértelen", "messziről jött" lány érintette meg legmélyebben a mali tradíciót. "Kortárs zene tradicionális hangszerekkel" - summázza a művét Rokia, mi pedig csak megrészegülten bámulunk, mert képtelenség már az első dal, a M`Bifo után bármi használhatót is mondani. (Pedig azért nem volna rossz megtudni, mi a fenének okvetetlenkedik a Kronos Quartet két számban.) (Label Bleu, 2003) HHHHH

n Makám: Anzix. Amióta Krulik Zoltán vokális darabokat ír, szárnyal a Makám zenekar, és most - az utóbbi éveihez híven - újra tematikus albumot készített. Olyan dalokat hallhatunk rajta, amelyek hátterében háború dúl, s amelyeket az otthon maradottak: az asszonyok érzései fűznek ciklusba.

A Makámra jellemző hatások közül ennek megfelelően most szordínósabb az "agyas" repetitív vagy improvizatív zenei befolyás, míg áthatóbb lángra kapott a Balkán - s a tavalyelőtti 9 colindához hasonlóképpen olyan album született, amit mindvégig sűrű érzelmi telítettség ural, csak éppen a Makámra eddig kevésbé érvényes viharos szenzibilitással. A Krulik-szerzemények, illetve a feldolgozott népdalok ereje mellett egyfelől a melegében igazolt Szokolay Balázs szaxofonja és furulyája okolható ezért, másrészt (na jó: elsősorban) pedig a dalokat éneklő Bognár Szilvia, Palya Bea és Szalóki Ági varázsa... - hogy mondjam, három ilyen hang együtt, az tényleg egészen elképesztő. Így aztán csak úgy "tornyosulnak" a csúcspontok, a Keselyű, a Jaj, sötétben, a Fújdogál, a Katonasirató, az Édesanya, kedvesem s a Gyere vélem, parancsoljanak, tetszés és vérmérséklet szerint; no és milyen nagyszerű ötlet, hogy a legvégén Dévényi Ádám - A Don-kanyar felől érkező - hangjától más irányba emelkedik ez a sor. (FolkEurópa, 2003) HHHHH

n Kolompos: Jönnek a huszárok. A Bognár-Palya-Szalóki háromkirályság után másodszor sem kerülhető meg az ugyancsak remek Herczku Ágnes, aki a Kolompossal most három dalban történetesen ovisoknak (de max. kisiskolásoknak) énekel. És bár nem látom át, hogy az a korosztály mit viszonoz az érzéseiből, az biztos, hogy több mint derekas huszárság: merő elkötelezettség az efféle beavatás, szóval ha alkalmasint idegesítő is ennyi gyerekhang, azért tessenek csak tudni, hogy ilyen is van. (Kolompos Kft., 2003) HHHH

n Oi-Va-Voi: Laughter Through Tears. Miután július 11-én megjárta az A38 hajót az akkor még csak demóval rendelkező angol Oi-Va-Voi zenekar, arra buzdítottam a kedves olvasót, hogy ha majd kijön a Digital Folklore című anyag, a világért se szalassza el. Nem tettem helyesen. A Digital Folklore ugyanis azóta sem látott napvilágot, és most már nem is fog, mert úgy alakult, hogy inkább felvették újra, és néhány frissebb számmal kiegészítve a fenti címmel jelentették meg. Mindez persze csak részletkérdés, bár súlyos árny- és fényoldala is van: az nagy veszteség, hogy a Tatar Love Song így végül kiesett a pikszisből, az viszont baromi jó, hogy az animás Németh Judit segítségével lerendeződött A csitári hegyek alatt, arról nem beszélve, hogy egy olyan remekművel gazdagodott a repertoár, mint a Refugee. Harmadik hónapja ez a lemez áll az európai világzenei rádióslista első helyén, ami nem jelentéktelen eredmény: az utóbbi öt évben csak két társaság konzerválódott ennyi ideig az élen: az Orchestra Baobab (Specialist in all Styles), valamint Habib Koite (Ma Ya). (És ki tudja, még mit hoz a január...)

Hát igen: az Oi-Va-Voi egy kimondottan szerethető zenekar. Nem gondolnám róla, hogy revelatív, inkább azt, hogy példamutató arány- jóérzéssel szintetizálja a jiddis és a kelet-európai népzenét az akusztikus és az elektronikus popzenével. A gyökereivel éppúgy tisztában van, mint a mai széljárással, lényegében az összes számának megvan a külön bejáratú kis univerzuma, továbbá mindent tud a hegedűről, a trombitáról és a klarinétról - no és csupa szelíd, mosolygós alakból állt össze. (Outcaste, 2003) HHHHH

Marton László Távolodó

Neked ajánljuk