Lemez: World music: kis

  • 2003. december 18.

Zene

karácsony, nagy választék, s ráadásul egy fél tucat kitűnő magyar énekesnő is szóba kerül.

karácsony, nagy választék, s ráadásul egy fél tucat kitűnő magyar énekesnő is szóba kerül.

n Mitsoura. Miután 1998-ban három ágra szakadt az Ando Drom zenekar, viszonylag hamar kiderült, hogy Juhász Miczura Mónika énekesnő önálló, szólópályán folytatja. Kapóra jött ehhez a frankfurti Network Gypsy Queens című válogatása, melyen Mónika már a saját nevével, Mitsouként szerepelt - igaz, csupa olyan dallal, amiket anno az Ando Drommal vagy a francia Bratsch-csal vett fel - és a nemzetközi Global Vocal Meeting fesztiválra szóló meghívása is, ahol kíséret nélkül énekelt. Azt azonban, hogy az első szólóalbumának hogyan kéne festenie, azt évekig nem tudta senki - értsd: nem tudta Mónika sem. És még most sem tudja, legalábbis számomra ez derült ki a lemezéből.

Akik korábban nem ismerték Mónikát, azok persze szerencsésebb helyzetben vannak nálam, hiszen előítéletektől mentesen forgathatják ezt a kellemes külsejű korongot. Az pedig kétséget kizáróan lejön, hogy egy különleges énekhangot és tucatnyi ragyogó hangszerest - közöttük: Balogh Kálmán, Monori András, Szalai Péter, Barcza Gergő, Fekete-Kovács Kornél, Szandai Mátyás, Juhász Gábor - vonultat fel, vagyis egyfelől maximálisan komolyan lett véve a produkció.

Én azonban csak két olyan dalt hallok rajta, amelyet azonosítani tudok a Mónika hangjából ismert szenvedéllyel - a Devat Ku és a Me Na Szom címűt -, míg a többiekhez legfeljebb asszisztál az énekével. Mert nincs igazán köze sem Monori András elegáns etnokamarazenei hangszereléséhez, sem pedig Moldvai Márk technós futa-maihoz - ez utóbbit végképp ön-célúnak vélem. Ezért mondom: a Mitsoura - sajnos - nem Juhász Miczura Mónika világa, nem az ő lemeze. Az általa kedvelt hazai és rádzsasztáni dalok dacára sem. Valami félreértés történt. Ha sarkíthatok, inkább olyan ez a lemez, mintha remix készült volna egy meg-valósulatlan anyagból. (Szerzői kiadás, 2003) HHH és fél

n Ba Cissoko: Sabolan. Mintha manding környezetben játszana Jimi Hendrix - efféle szlogenekkel szokás Ba Cissoko debütálására fényt vetíteni. És nem is alaptalanul, hiszen ennek a guineai családi vállalkozásnak talán nem is annyira a két kora + dobok + basszusgitár felállás a sajátossága, mint inkább a korákon való játékmód. Felpiköpözve, kristálytisztán összehangolva, megküldve némi effekttel és olyan rockos vehemenciával bonyolódva a húrokba, ami meglehetősen szokatlan a nyugat-afrikai tradícióban. Mit mondjak, mint amikor két elszállt szólógitár társalog egymással. Klassz. És érthető, hogy miért emleget egyik-másik kritika újabb forradalmat az afrikai tánczenében.

De azért nem fenékig tejfel. Nekem az a benyomásom, hogy ezt a lemezt mégiscsak inkább az alapállás - vagyis hogy két kora így csattan - adja el, mintsem Ba Cissoko szerzeményeinek a súlya, mert azokból azért még hiányzik az igazi manding varázserő. Vagyis most ott tartunk, hogy egy jeles ötlet jelesen - sőt, egy-két instrumentális vagy balladisztikusabb természetű darabbal viszonylag változatosan is - megvalósult, ami persze nem kevés. Viszont legközelebb már aligha elég. (Marabi Productions, 2003) HHHH

n Balkán Fanatik. Hogy (az énekes) Jorgosz Tzortzoglounak a Gépfolklór után a Barbaróval sem jött össze igazán, azt én kimondottan disznóságnak tartom, hiszen a Barbaro balkáni széljárású etnorockja messze megelőzte a korát. Jó tíz éven át tekertek így (a gitáros) Cziránkuval, míg ki nem dőltek, s aztán az ezredforduló magasságában már csak azt hallottam Jorgoszról, hogy visszavonultan festeget.

Szerintem festegethetett volna még. Mert ez az újabb nekibuzdulása nem méltó a rangjához, de még a sikertelenségéhez sem. A Lepés Gáborral együtt jegyzett Balkan Fanatik idén tavasszal jelentkezett a német Trio együttes Da-Da-Da című hajdani slágerének technósításával, majd mostanra összehozott egy átfogóbb csokorravalót. Tizenhárom szám, melyeknek az egyik része a Nyugat felé pislog és angolul szól, de van jó pár régi ismerősünk is: a két Barbaro-albumról. Mindegy tulajdonképpen. Közös a hangvétel és közös a vágy: talán valami kicsippenthető a fiatalokból, ha a menő klubos-technós fíling az uralkodó. És én még, hozzá kell tennem, azt is el tudom képzelni, hogy az összkép nem marad el a műfaj hétköznapi, generál-globál felhozatalától. Azt nem értem csak, hogy miért kellett a távoli háttérbe belepasszírozni a jobb sorsra érdemes Nikola Parovot, Herczku Ágnest, Cziránku Sándort vagy Barvics Ivánt - azt nem értem csak, hogy miért kell ilyen szenvtelenül alibinek használni a népzenét. (Magneoton/Warner, 2003) HHH

n Boban Markovic Orkestar: Boban i Marko. Bajban vagyok a Boban Markovic-lemezekkel: nem gondolom, hogy a Balkán rezes-lakodalmasaiból három lemezt kellene megjelentetni másfél év alatt. (Lásd még: Bistra Reka és Live in Belgrade tavalyról.) Bennem, legalábbis, kissé túladagolódott már ez a trip, így most kevésbé dob fel, hogy Boban igazán iparkodott túllépni az árnyékán. Hiszen a Boban i Marko legnagyobb erénye korántsem a tizenöt éves Markovic csemete csatasorba állítása, hanem a nyitottság: emitt egy lengyel nóta (Sat) a Krokétől, amott egy indiai filmes sláger (Mere Yaara Dildara) a Bollywood Brass Bandtől és persze - immár hagyományosan - a Frank London`s Klezmer Brass Allstars sem maradt el (Magija). Pörögni igen erős a Bratski Cocek, megilletődni a Biseri Srbije, szóval az a helyzet, hogy lényegében nem ezzel a kirívóan ambiciózus koronggal, hanem velem lehet baj. (Piranha/Zenesegély, 2003) HHHH

n Rokia Traoré: Bowmboi. Rokia harmadik albuma éppen ott folytatja, ahol az előző abbahagyta: már megint a tömény mágia. Ez a huszonkilenc éves mali lány Franciaországban él; egy diplomata gyermekeként jólétben, Európát járva cseperedett fel, maga írja a dalait, ha kedve tartja, egymásba oltja a különböző afrikai törzsek különböző szokásait, és mégis, és mégis, amit hallunk, az mintha maga volna Mali lecsupaszított zenetörténelme: a múltja és a jövője, kétezer év eksztázisa és fájdalma. Szóval amit ez a lány művel, az egészen zavarba ejtő, egyszerre bizonyíték és cáfolat, de hát tudjuk, a legnagyobbak, mint például Ali Farka Touré, már évekkel ezelőtt megmondták: ez a "gyökértelen", "messziről jött" lány érintette meg legmélyebben a mali tradíciót. "Kortárs zene tradicionális hangszerekkel" - summázza a művét Rokia, mi pedig csak megrészegülten bámulunk, mert képtelenség már az első dal, a M`Bifo után bármi használhatót is mondani. (Pedig azért nem volna rossz megtudni, mi a fenének okvetetlenkedik a Kronos Quartet két számban.) (Label Bleu, 2003) HHHHH

n Makám: Anzix. Amióta Krulik Zoltán vokális darabokat ír, szárnyal a Makám zenekar, és most - az utóbbi éveihez híven - újra tematikus albumot készített. Olyan dalokat hallhatunk rajta, amelyek hátterében háború dúl, s amelyeket az otthon maradottak: az asszonyok érzései fűznek ciklusba.

A Makámra jellemző hatások közül ennek megfelelően most szordínósabb az "agyas" repetitív vagy improvizatív zenei befolyás, míg áthatóbb lángra kapott a Balkán - s a tavalyelőtti 9 colindához hasonlóképpen olyan album született, amit mindvégig sűrű érzelmi telítettség ural, csak éppen a Makámra eddig kevésbé érvényes viharos szenzibilitással. A Krulik-szerzemények, illetve a feldolgozott népdalok ereje mellett egyfelől a melegében igazolt Szokolay Balázs szaxofonja és furulyája okolható ezért, másrészt (na jó: elsősorban) pedig a dalokat éneklő Bognár Szilvia, Palya Bea és Szalóki Ági varázsa... - hogy mondjam, három ilyen hang együtt, az tényleg egészen elképesztő. Így aztán csak úgy "tornyosulnak" a csúcspontok, a Keselyű, a Jaj, sötétben, a Fújdogál, a Katonasirató, az Édesanya, kedvesem s a Gyere vélem, parancsoljanak, tetszés és vérmérséklet szerint; no és milyen nagyszerű ötlet, hogy a legvégén Dévényi Ádám - A Don-kanyar felől érkező - hangjától más irányba emelkedik ez a sor. (FolkEurópa, 2003) HHHHH

n Kolompos: Jönnek a huszárok. A Bognár-Palya-Szalóki háromkirályság után másodszor sem kerülhető meg az ugyancsak remek Herczku Ágnes, aki a Kolompossal most három dalban történetesen ovisoknak (de max. kisiskolásoknak) énekel. És bár nem látom át, hogy az a korosztály mit viszonoz az érzéseiből, az biztos, hogy több mint derekas huszárság: merő elkötelezettség az efféle beavatás, szóval ha alkalmasint idegesítő is ennyi gyerekhang, azért tessenek csak tudni, hogy ilyen is van. (Kolompos Kft., 2003) HHHH

n Oi-Va-Voi: Laughter Through Tears. Miután július 11-én megjárta az A38 hajót az akkor még csak demóval rendelkező angol Oi-Va-Voi zenekar, arra buzdítottam a kedves olvasót, hogy ha majd kijön a Digital Folklore című anyag, a világért se szalassza el. Nem tettem helyesen. A Digital Folklore ugyanis azóta sem látott napvilágot, és most már nem is fog, mert úgy alakult, hogy inkább felvették újra, és néhány frissebb számmal kiegészítve a fenti címmel jelentették meg. Mindez persze csak részletkérdés, bár súlyos árny- és fényoldala is van: az nagy veszteség, hogy a Tatar Love Song így végül kiesett a pikszisből, az viszont baromi jó, hogy az animás Németh Judit segítségével lerendeződött A csitári hegyek alatt, arról nem beszélve, hogy egy olyan remekművel gazdagodott a repertoár, mint a Refugee. Harmadik hónapja ez a lemez áll az európai világzenei rádióslista első helyén, ami nem jelentéktelen eredmény: az utóbbi öt évben csak két társaság konzerválódott ennyi ideig az élen: az Orchestra Baobab (Specialist in all Styles), valamint Habib Koite (Ma Ya). (És ki tudja, még mit hoz a január...)

Hát igen: az Oi-Va-Voi egy kimondottan szerethető zenekar. Nem gondolnám róla, hogy revelatív, inkább azt, hogy példamutató arány- jóérzéssel szintetizálja a jiddis és a kelet-európai népzenét az akusztikus és az elektronikus popzenével. A gyökereivel éppúgy tisztában van, mint a mai széljárással, lényegében az összes számának megvan a külön bejáratú kis univerzuma, továbbá mindent tud a hegedűről, a trombitáról és a klarinétról - no és csupa szelíd, mosolygós alakból állt össze. (Outcaste, 2003) HHHHH

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.