Film: Szemüveget az írónak (Robert Rodriguez: Kémkölykök 3-D)

  • - barotányi -
  • 2003. december 18.

Zene

Ellentétben a jó nevű rendező korábbi megszólalásaival, ebben a filmben egyáltalán nem isznak tequilát, sem buggyant sört, nem tűnik fel Tarantino (Salma Hayek és Banderas mondjuk igen, de ennyi még belefér), ráadásul majdnem végig 3D-s szemüveggel kell nézni, mint a Freddie Krueger bosszúját.
Ellentétben a jó nevű rendező korábbi megszólalásaival, ebben a filmben egyáltalán nem isznak tequilát, sem buggyant sört, nem tűnik fel Tarantino (Salma Hayek és Banderas mondjuk igen, de ennyi még belefér), ráadásul majdnem végig 3D-s szemüveggel kell nézni, mint a Freddie Krueger bosszúját.

Rodriguez filmje az általa, hmm, ábrázolni kívánt valamit (az ún. valóságtól jól megkülönböztethető módon) egy videojáték terébe helyezi: a látvány ennek megfelelően lélegzetelállító, s ennek csak kissé mond ellent, hogy a felnőtt mozinéző gyakorlatilag az első perctől szűkölve lesi, mikor nyílik a szabadba vezető ajtó. Pedig a dolog még szubverzív is egy kicsit: többek között a videojáték-adaptációk, továbbá a szombat délelőtti ún. ifjúsági kalandfilmek paródiája, sőt több is azoknál, elvégre egyedülálló, bár csalóka belső térélményt kínál, továbbá Stallonét s még egy féltucatnyi egyéb ún. sztárt (pl. Cheech Marint vagy a kretén G. Clooneyt), akik, bár szégyenkezve, de azért jól eltették a film után járó, igaz, meg nem érdemelt gázsit.

Stallone produkciója külön említést is érdemel, elvégre eddigi pályafutása csúcsaként egy személyben alakítja saját megnégyszereződött énje valamennyi darabkáját, és még beszélget is bohókás álarcokba bújt szubénjeivel. Ilyenkor kell kötelességszerűen megemlítenünk, mennyire agyon tudja vágni a szinkron az eredeti akusztikus élményt (Stallone beszél! - ráadásul egyszerre több regiszterben!), de hát mindegy, nekik is élni kell valamiből.

Persze nem is ez a legvisszataszítóbb e filmben, hanem az a magatartás, ahogy a cinikus alkotók megcélozták az egyetlen fogékony célcsoportot, a begombázott tinédzserekét. Másra egyébiránt nem következtetünk a Kémkölykök 3-D-t elöntő gátlástalan idiotizmus láttán: nyilván nem csupán szemünk, de elménk is igényelne egy speciális szemüveget, amellyel helyreállna a kép, vagy legalább minden szereplő archetipikus rovarrá vagy olmék szoborrá változna, ami ugyan szintén rémületes, de ugyanakkor mókás is a maga módján. A gyerek mint olyan a filmkészítők perverz logikája szerint pont olyan hülye, mint az apja, csak éppen nagyobb a fantáziája - amiért lényegesen veszélyesebb is. Mozi után nyilván hazamegy, szabadon engedi a bohóchalat, kirúgja a tolószéket a nagypapa alól, azután fogja a tortakést, kinyitja vele a tévét és megpróbál belemászni, de nem tud a sok kurva drót miatt. A fölnőtt meg rettegve nézi a mozit, mert nem ért egy kukkot sem belőle, attól retteg, hogy még az utána következő generációknál is butább és lassabb felfogású, s legközelebb majd a Ki nevet a végén? 4D-s verziójában kell szerepelnie, ahol a való élethez hasonlóan folyton a cél előtt üti le őt egy még nála is nagyobb barom.

- barotányi -

Az SPI International bemutatója

Neked ajánljuk