A szöveg képpel szembeni elsőbbségét különösen jól példázzák a túlzsúfolt képek, melyek madártávlatból mutatják a várost. A szerzőpáros ilyen esetben mindig elmondja, hogy mi hol látható, és mit mivel azonosíthatunk. A 185. képhez fűzött szöveges magyarázat egyik mondata szerint: "A Kristóf tér sarkán álló házon a figyelmes szemlélő felfedezheti Nagy Kristóf alakját, az egykori Pest egyik legnevezetesebb szobrát." A "figyelmetlen" szemlélőtől azonban aligha várható el, hogy "felfedezze" a képen egyébként is kivehetetlen szobrot, de mindenki mástól megkövetelhető, aki egy másik képről (mert van ilyen is) vagy szöveges forrásból eleve tud a szoborról.
A képi információban rejlő történeti tény nemegyszer épp a szöveg hozzájárulásával keletkezik. Ez a helyzet akkor, amikor A Vastuskó házat a lebontása előtti pillana-tokban megörökítő 208. számú képhez fűzött magyarázatból megtudjuk, hogy: "Az emeleti sarok-erkélyen a tulajdonos, Ráth Mór búcsúzik országos megbecsültséget hozó üzletétől."
A képek történeteket ábrázolnak, legalábbis könnyen és gyakran érezhetünk késztetést, hogy láttukra belefogjunk valamilyen történet elbeszélésébe. Az utóbbira számos példa akad a kötetben. A Nemzeti Múzeum mellett állt egykor
a Két Pisztoly fogadó,
amely a 215. és a 218. képen egyaránt szerepel egy-egy részletével; ám csak az, aki már korábban is tudta, hogy ott állt valamikor a Két Pisztoly fogadó, ismer rá a kisszerű épületre, amely mellékszereplő ezeken a képeken, a szöveg jóvoltából azonban így is életre kel. Az egyik képhez fűzött magyarázat közli, hogy az ekkoriban már a végóráit élő intézmény az 1860-as években igen rossz hírnek örvendett, lévén az alvilág kedvelt szórakozóhelye.
A példák nyomán felmerül a kérdés: vajon a kép vagy inkább a szöveg beszéli el itt a város múltját? Az eddigiekből mindenesetre arra következtethetünk, hogy a szöveg diktál, és a kép szerepe csupán annyi, hogy a valósághatás jegyében hitelesítse a szöveges beszámolót. Az előadott várostörténet ugyanakkor nem vág egészen egybe a jószerivel csak szövegesen elbeszélt Budapest-történetekkel, amelynek az egyik döntő oka a periodizáció.
A szöveges történetmondás hagyományai alapján meghökkentő és nehezen is magyarázható megoldás 1860 és 1890 közt beszélni el a város múltját. 1873 (az egyesítés) ugyanis a kézenfekvő kezdő időpont, és 1892 (a székesfővárosi cím elnyerése) vagy 1896 (a millenniumi ünnepségek éve) a leglogikusabb zárópont. De miért 1860 és 1890? Ennek minden bizonnyal technikai (fényképtörténeti) okai vannak. Kérdés azonban, hogy miféle (képi) történet beszélhető el egyáltalán ebben az időkeretben?
A múlt képi ábrázolásának legfőbb korlátja a rendelkezésre álló dokumentáció. A meglévő dokumentumok szelekciója viszont már közvetlenül a szerzői (a képválogatói) koncepciót sejteti. Erről pedig elmondható, hogy Jalsovszky és Tomsics nem a megszokott történetet meséli. Ez főként abból ered, hogy 1860 és az 1870-es évek eleje közt nem sok minden történt még, ami dokumentálni tudná a modernitás születésének a folyamatát. A képek rendszerint azt mutatják tehát, ami a majdani modern nagyváros időbeli távlatából visszapillantva szorosan része az örökségnek.
A könyv szerkezeti felépítése, ráadásul, a topográfiai és nem pedig a kronológiai elvet követi. Minden adat egyszer, egyetlen térbeli kontextusban kerül a szemünk elé, ami meghiúsítja a változás érzékeltetését. Ha a képek arról tudósítanának, hogy milyen volt, majd milyen lett ez a város, másféle történet kerekednék ki belőlük, mint amikor arról szólnak csupán, hogy milyen volt egy bizonyos időpontban. Igaz, a szövegek időnként, bár igen rendszertelenül pótolják valamelyest ezt a hiányt.
Az így nyert kép már azért is felettébb statikus, mert azelőtt kezdik a történetet mesélni, mielőtt a várost átformáló grandiózus változások megindultak, és azelőtt vetnek neki véget, mielőtt mindeme folyamatok nyugvópontjukra jutottak volna. Ezért is kap a megszokottnál kevesebb teret ebben a kötetben Klösz György, aki főként a modern Budapestet örökítette meg. S miután a képanyag 40 százalékát (a kép és a szöveg együttesének viszont az egyharmadát) Buda és "buda képviseli, ezáltal is a hagyományos városkép felé billen tehát a mérleg nyelve. De a pesti oldal bemutatásánál sem tartják magukat a teleologikus Budapest történetek követelményeihez, következésképpen az Andrássy út, a Nagykörút, a modern nagyvárosi infrastruktúra vagy a tömegélet megannyi színtere ezúttal némileg halványabban képviselteti magát.
A képi dokumentumokra (is) alapozott történet ilyen okoknál fogva az elbeszélés idejét a befejezett múlt felé tolja el, vagyis a valóban ez volt, a valóban ott volt, a valójában ilyen volt múltbeliségét idézi meg. A napjainkra jórészt teljesen megsemmisült régvolt Buda-Pestről szól tehát a munka, amely a már letűnt emberi tapasztalatok rekonstruálásához és értelmezéséhez nyújt számunkra módfelett gazdag anyagot.
A Buzinkay Géza tárgyszerű bevezetésével ellátott könyvben szerencsére az egykor volt város valamikori tapasztalati világa is megszólal a Vasárnapi Újságból vagy Porzó (Ágai Adolf) és mások munkáiból vett bőséges idézetekből. Budapest újabb képes történeti bedekkere a kép és a szöveg együttes erejét mozgósítva így kalauzol tehát bennünket vissza egy többnyire már csak a képek által éltetett városba.
Gyáni Gábor
Helikon Kiadó, 2003, 182 oldal, 7800 Ft
