Kiállítás, könyv: "Lehet-e igazán nő, aki művész és fordítva?" (Gedő Ilka művészete)

Zene

ARaiffeisen Galériában még január 11-ig látható Gedő Ilka (1921-1985) nem egészen harminc műből álló, az életmű csomópontjait bemutató kiállítása. A kiállítással egy időben a Gondolat Kiadónál megjelent könyv (Bíró Dávid és Hajdu István munkája) az egész életmű feldolgozására vállalkozik, emellett másfél száz színes táblaképet is tartalmaz. Mindkét vállalkozás előnye, hogy a művésznő tizenhat évnyi "hallgatással" elválasztott két alkotói periódusából kiemeli és a külföldön is elismert késői festményekkel egyenrangúvá teszi az első, korai korszak műveit és művészeti problémáit.
ARaiffeisen Galériában még január 11-ig látható Gedő Ilka (1921-1985) nem egészen harminc műből álló, az életmű csomópontjait bemutató kiállítása. A kiállítással egy időben a Gondolat Kiadónál megjelent könyv (Bíró Dávid és Hajdu István munkája) az egész életmű feldolgozására vállalkozik, emellett másfél száz színes táblaképet is tartalmaz. Mindkét vállalkozás előnye, hogy a művésznő tizenhat évnyi "hallgatással" elválasztott két alkotói periódusából kiemeli és a külföldön is elismert késői festményekkel egyenrangúvá teszi az első, korai korszak műveit és művészeti problémáit.

Gedő Ilka tizenegy éves korában kezdett el napi rendszerességgel rajzolni, s tizenhárom éves korából már több mint hetven tollrajzot és akvarellt tartalmazó füzet maradt fenn a hagyatékában. Az irodalmi ambíciókat dédelgető anya és gimnáziumi német- és irodalomtanár, nem mellesleg Madách Imrével vagy Martin Buber haszid meséivel behatóan foglalkozó apa egyetlen gyermekét féltő és óvó környezet veszi körül, állandó "rajz-kényszerét" minden tekintetben támogatják. A "csodagyerek" szokatlanul tudatos önképzése során modellek után egyre rutinosabban rajzol, mély beleérzéssel, de már ekkor is megfelelő távolságtartással kezelve témáját. Érettségi után szabadiskolákban tanul, hiszen (1939-et írunk) származása miatt úgysem kerülhetett volna be a Képzőművészeti Főiskolára, mindezek ellenére rajzaival már 21 évesen szerepel egy csoportos kiállításon. Még a budapesti gettóban is dolgozik, 1945 után pedig a Ganz Gyárba jár munkásokat rajzolni.

Ebben az időben kerül férjén keresztül kapcsolatba a szentendrei, Szabó Lajos és Tábor Béla vezette szellemi körrel, mely - bár a művészeti etalon Vajda Lajos volt - az absztrakció elsődlegességét hirdette a tárgyábrázolással szemben.

"Agyatrepesztő erőlködés"

Gedő Ilka itt, a néhány esetben Hamvas Bélával is kiegészülő társaságban szembesül először a materialista megközelítés ellenében az egész európai művészet szellemi egységét valló elmélettel, illetve a művészet vagy a nyelvfilozófia területén való járatlanságával/tudatlanságával. A "pokoli koncentrációval" elért figuratív, a naiv "így kell valósághűen ábrázolni" gyakorlat értelme kérdőjeleződött meg, s ezt nemcsak a szentendrei körből vagy más oldalról a művészetet a szocreál felé toló művészetpolitika területéről jövő impulzusok erősítették fel, hanem a természetes folyamat, amelynek során az öntudatlanul használt képességek tudatosodnak, s a kérdések súlypontja a technikai "hogyan"-ról áthelyeződik a "miért"-re. Az ebből fakadó, szinte természetes alkotói válságot csak felerősítette a körben (főleg Szabó Lajos nyomán) elterjedt merev, paternalista nézet, amely a nőket félig-meddig kirekesztette a "szellemi világból" - a kékharisnyák jelenlétét inkább elviselték összejöveteleiken, mint a gondolkodó nőket. Nem véletlenül Gondolkodó nő a címe annak a (két, befejezetlennek tűnő változatban elkészült) rajznak (1949), amelyet Gedő Ilka közvetlenül az előtt készített, hogy abbahagyta az alkotótevékenységet. A mű nemcsak a nők kétségbevont művészeti kompetenciájára reflektál, hanem a szoknya rajzolátával, illetve az arcvonások elváló, egymástól elcsúszó kontúrjával konkrétan megidézi a Gedőnek is igen fontos mestert, Vajda Lajost. A mű a magyarországi viszonylatban is szokatlanul nagy mennyiségű, 1947-ben készült önarcképeinek sorozatát zárja le, azokét a Giacometti - Gedő Ilka előtt akkortájt még nem ismert művész - stílusára emlékeztető, fájdalmas portrékét, melyekben a művész mint önmaga modellje különböző női szerepeket vesz magára.

"Végzet, lazítsd a görcsöt"

A hatalmas lendülettel, megállás nélkül, szinte szó szerint gyermeke megszületésének pillanatáig készülő arctalan önarcképekben a nőiség más-más aspektusai jelennek meg: akt-önarcképek, terhes önportrék, festőállvány előtt ülő nemtelen alakok; önarcképek sapkás sihederként, elegáns, regénybeli úriemberként (vö. Vay Sarolta), a keresztfa alatt, félig térdeplő Madonnaként és zilált ruházatú szajhaként. A kapkodóan felpróbálgatott női nemi identitás-maszkok mintegy feledtetik az elkerülhetetlen, ismeretlen és némi félelemmel várt anya- (Gedőnél dajka-) szerepet. A "lehet-e nem kirekeszteni a tárgyi ábrázolást?" kérdése mellé felsorakoznak a nő-művész esszenciális problémái: "Milyen lehet vajon egy festőnő mondanivalója, hogyan néz az ki kb.? Egy mesterség, aminek testi-lelki hagyományait férfiak adogatják egymásnak az egyiptomi piramisok óta. Tőlük venni az életformát, a mesterséget, a világlátást, hogyne, persze, talán még a zsenialitást is." Fakanállal, síró csecsemővel a karján, bezárva egy egysíkú női identitásba, fokozatosan távolodva a kör által korszerűtlennek ítélt tárgyábrázolástól - ennek lenyomata a végletesen feszes, már-már absztrakt Asztal-sorozata -, Gedő Ilka felhagy a művészi alkotással. Képezi magát, szívósan tanul: lefordítja önmagának és illusztrálja Goethe, majd Ostwald Színelméletét, kijegyzeteli Klee, Kandinszkij köteteit, s többek között Otto Weiningert, Heisenberget, Schopenhauert olvas. Lassan és szívósan felerősödik a belső "mondanivaló", hogy aztán 1966-ban váratlanul kitörjön, s csattanós, nemzetközileg is elismert választ adjon a majd húsz évvel azelőtt feltett kérdésre. Lehet.

Dékei Kriszta

Gondolat Kiadó, 2003, 255 oldal, 7900 Ft

Neked ajánljuk