Zene

Néhány évvel ezelőtt a világ egyik legismertebb bulvárhetilapja, a Paris Match lelkesen számolt be arról, hogy elkészült a híres fotográfus, Bettina Rheims és a nekik nem kevésbé ismert művészettörténész, Serge Bramly kötete. Ahogy a lap fogalmaz: szuperprodukció képekben egy szupersztárról - célozva szellemesen a filmes előképre -, s hogy lássa az olvasó, mennyire minden szuper ebben a projet-ban, adatokkal is szolgál. A két nagy karmester (így hízelkedik a Paris Match Rheimsnek és Bramlynak) két évig dolgozott a művön egy 17 tagú csapat élén, melyet időről időre kiegészített néhány alkalmi sztájliszt, fodrász és dekoratőr; 250 szereplőt alkalmaztak a jelenetekhez, s mindez nagyjából kijött 250 000 euróból, melynek egy részét (az arány titok) a francia kulturális minisztérium fizette ki. S lőn: megjelent az I.N.R.I. című kötet, mely az újság szerint aztán egy picit fölborzolta ugyan a katolikus egyház némely klerikusának kedélyét - egy bordeaux-i pap meg is próbálta rávenni városa könyvesboltosait, hogy ne árusítsák a művet -, de komolyabb bajt nem okozott.

Az biztosan jó, hogy a félkegyelműt ezúttal idiótának mondják. Nemcsak azért, mert Dosztojevszkij regényének végül is ez a címe, hanem azért is, mert a bevett címben rejtőző régies íz - szép ugyan, mégis - fölös eufemizmus. Miskin idióta - és kész.

"A bandavezér elbődült és a banda ledobta magáról az illemet" - írja Kertész a Gályanaplóban a náci rezsimről, ami egyúttal találó mottója lehetne Norbert Elias magyarul most megjelent könyvének.

Utálom, ha előre megmondják, hogy mit gondoljak egy színpadi produkcióról. Utálom, ha már jó előre provinciális bugris bunkónak neveznek, ha istenneadja a gyönyörűségtől nem tapsolnám majd véresre a kezemet. Utálom, ha azt olvasom valakiről, hogy nyugodtan nevezhetjük világsztárnak, mert akkor ez azt jelenti, hogy nem világsztár, csak nyugodtan annak nevezhetjük. Tőlem... És ha világsztár, akkor mi van? A fentiekből, gondolom, kitűnik, hogy meglehetősen nagy adag szkepszissel a zsebemben ültem be a Trafó Making New Waves Fesztiváljának kiemelt színházi-zenei eseményére.

Első pillantásra szemérmetlenül nagyvonalúnak tűnt volna a vállalkozás, ha a szerző előre bejelenti azt, amit a könyv elolvasása után érez a megszerzett ismeretektől kissé szédülékeny olvasó: átfogó leírás született a kínai civilizáció több mint háromezer évének megannyi lényeges vonatkozásáról, áttekinthetően szerkesztett, izgalmas, sőt szórakoztató formában, emészthető terjedelemben. A szerkezet lényegét a tartalomjegyzék csak részben árulja el, amennyiben jelzi, hogy aki kronologikus tárgyalásmódra, egyfajta fejlődésorientált (esetünkben tehát kiváltképpen értelmetlen) kifejtésre kíváncsi, annak nem ezt a könyvet kell kézbe vennie. Olvashatunk ugyan egy néhány oldalas történeti áttekintést, ami épp arra elég, hogy később aztán visszalapozhassunk (aha, igen, a Qin [Csin] Birodalom idején - i. e. 220 körül - kezdték építeni a nagy fal elődjét, és már ekkor egyesítették országosan a súlyokat és mértékeket, semmi akó, rőf, lat meg hold és más szeszélyeskedések), ettől eltekintve azonban egyértelműen társadalom-központú a munka. Bármilyen riasztóan hangzik "A kínai társadalom sajátosságai" fejezetcím, hamar kiderül, hogy itt alapvetően a családi élet különféle mozzanatait szabályozó szokásokról lesz szó, amelyek fényében például a szülőkkel szembeni tiszteletlenségnek számított a gyerekek korai halála, illetve külön istenség felügyelt az árnyékszékre. Azok számára viszont, akiket kevésbé lelkesítenek az ilyen apróbb marhaságok, ugyanennek a fejezetnek azt a fejtegetését ajánlanám, amelyből kiderül, hogy a törvénykezésnek vagy a vallásnak épp a család, a nemzetség központi jelentősége miatt nem alakult ki a kínai társadalomban az európaihoz hasonló, önálló státusa. Olyannyira nem, hogy bizonyos bűntettek esetében súlyosbító körülménynek számított, ha a cselekményt egy rokon rovására követték el. Ami pedig a vallást illeti, szélsőséges szárazság idején a kerületi elöljárók még meg is botoztatták a városvédő isteneket, hogy észhez térjenek már végre.

Amikor megjelent a Könnymutatványosok legendája, volt, aki úgy vélte, hogy a burjánzó metaforák köré szervezett narratíva odáig telítette a szöveget, hogy az inkább figuratív katalógusra, mintsem regényre hasonlított. A Trapiti szerintem hasonló srófra jár, és bár Darvasi némileg visszafogottabban bánik a metaforákkal és szimbólumokkal, a szöveg így is telített. Ám a meseregény többet elbír, végül kiegyensúlyozottabb és olvashatóbb könyvet kapunk, mely ráadásul nem nélkülözi a felnőttes borzalmakat sem. Ez az elidegenedős-nyomozgatós mese kissé olyan, mintha A végtelen történetet Bodor Ádám és Tar Sándor társaságában bepakolnánk egy varázsdobozba, jól összeráznánk, majd megkérnénk a kicsi Alice-t, hogy nyissa fel.

A költő az idén ünnepli pályakezdésének negyvenedik évfordulóját. Első kötete, a Kőtábla 1962-ben jelent meg. Műveit hosszú ideig hallgatás övezte. Idén szeptemberben - vékony kárpótlás - megkapta a balatonfüredi Quasimodo-költőverseny fődíját. Két hete viszont nem választották meg a Digitális Irodalmi Akadémia tagjának.

E regény jóval előbb kezdődik, mint a benne elbeszélt történet. A történetet megelőzi két legenda, a hanipoli Zuszja rabbiról és a braclawi Náhmán rabbiról.

Harctéri napló, Oroszország 1942-1943

1811. november 21-én a Berlin melletti Wannsee partján Heinrich von Kleist író agyonlövi Henriette Vogelt, majd végez magával is. Kettős szerelmi öngyilkosság, tipikusan német metafizikus eszementség. És romantikus alaptéma, a férfi megváltásra szomjazik, de - miként Kleist egyik levelében írta - számára a földön már nem akadt segítség. Ilyenkor aztán egy nőnek kell jönnie, hogy beteljesítse a megváltás transzcendens munkáját.

Nem kis bátorságra vall, ha éppen most, a téli depresszió kellős közepén merészkednénk arra, hogy tovább súlyosbítsuk önnön melankóliánkat. Mert Andrej Blatnik nem kifejezetten vidám szerző - ez érdemeit semmivel sem csökkenti, igaz, nem is növeli. Más kérdés, hogy a sírnivalóan szürke és sivár blatniki világba merülve könnyedén ránk törhet a nosztalgia, visszaköszön egykoron volt "vasárnapi punk" énünk, s ez azért igazán csalhatna némi derűt emlékezésben megfáradt képünkre. Blatnik rövidke novelláit olvasva egyszerűen lehetetlen elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a Bőr valamennyi írása a nyolcvanas évek végén született: valósággal dől belőlük az évtized végi depresszió, s az olvasó szinte már látja is maga előtt, amint a szerző otthon Laibach, Borghesia, Swans és más, hasonlóan szigorú, ám igazságos zenék hatására révülni kezd, majd földre sújtja az ihlet. A mutáns/szubverzív popzene befolyása más tekintetben is direkt: az egyik novellában felbukkan a nyolcvanas évek kultikus depi-pop zenekarának (The Smiths) valamely dala, nem is hiába - az írói attitűd fontos alkotóeleme a Morissey-féle stilizált nihilizmus. A Blatnik-novellák hőseiről azért is nehéz beszélni, mivel néhány kivételtől eltekintve mindannyian a szerző alteregói: ahogy Szilágyi Ákos mélyenszántó előszavából megtudjuk, alighanem ez már az írás végső fázisa, amikor eltűnik a korábban acélosan szilárdnak tűnő, ám a valóságban igenis törékeny határ Wahrheit és Dichtung között, az élet és az irodalom dichotómiája értelmetlenné válik. A szerző ezen túl magát az életet írja, nevezett élet pedig, ahogy itt Blatniktól megtudjuk, zömmel szomorú és

Van Balla Zsófia új kötetének végén egy meghatározhatatlan műfajú, rövid szöveg (prózavers?, miniesszé?), amely arról vall, hogy mit jelent a költőnő számára a tárgy. Nos, ez az önvallomás nagy segítségemre volt abban, hogy megtaláljam a magam kulcsát Balla szövegeihez. Rokonszenves szikárság, sallangtalan tömörség jellemzi ezt a meditációt, amely magától értetődő könnyedséggel vonja össze a tárgy használatát, megfigyelését, leírását - és verssé, vagyis műalkotássá gyarapodását. Míg ugyanis a használat koptatja tárgyainkat, mondja, a versben "tárgyiasuló" tekintet hozzáad valamit a létükhöz, alkotó módon állítja elénk a mindennapi használat során láthatóvá soha nem váló oldalaikat. A megértés egyesül a teremtéssel ebben az aktusban: miközben a vers révén

Haydn 1781-ben jelentette meg op. 33-as vonósnégyes-sorozatát, mely olyan szakmai kihívást jelentett korának zeneszerzői számára, hogy Mozart három évig dolgozott a válaszon. Ismerte persze már a korábbi, op. 20-as "Nap"- kvartetteket is - hatásuk jól mérhető az 1783 táján keletkezett opusokon -, de e sorozat újszerűsége, formálása, ötletessége valósággal sokkolta. Az, hogy mindenfajta megrendelés nélkül, "csak úgy" saját szórakoztatására komponált, már önmagában is sokat elárul arról, hogy mennyire komolyan vette a "kihívást", és hogy mennyire meg akart felelni a kitűzött feladatnak. A vonósnégyes műfaját Haydn a műkedvelő házi muzsikálásból az abszolút zene magaslatára emelte. A kvartett maga a sűrített Zene. Végtelen lehetőségek tárháza. Egyesül benne a már kissé avíttnak számító, s mégis szakmai körökben lehajtott fővel tisztelt polifónia és a dallam plusz kíséretes osztrák dal. Még a huszadik században is zeneszerzői mérce. S e mércét elsőként minden bizonnyal éppen ez a két (Haydn-, illetve a válaszként komponált Mozart-) sorozat állította fel. Mozart, az első "szabadúszó" zeneszerző maga választotta ki mesterét; Haydnt. Nem véletlen tehát, hogy a kvartetteket is - a kor szokásának fittyet hányva - neki ajánlotta. Ezzel ugyan elesett némi aprópénztől, de bőven kárpótolta magát a kiadójától kialkudott, akkoriban szokatlanul magas honoráriummal. A partitúra megjelenését megelőző napokban a két Mozart, apa és fia, kiegészülve két arra tévedt arisztokratával, egy házi hangversenyen részleteket játszott a kvartettekből. Haydn bámulattal hallgatta a tételeket, s félrehíva Leopoldot, az apát, azt mondta: "fiaura a legnagyobb élő zeneszerző, akit személyesen ismerek." Tévedés ne essék; Mozartból nem "kiszaladtak" ezek a zseniális remekművek, hanem nagyon is megdolgozott értük. Apjának írt leveléből kiderül, hogy minden vasárnap délben Van Swieten báró házában Händel-műveket játszanak Salierivel, majd kéziratokból a Bach-fiúk műveit és a fúgaszerkesztést tanulmányozza. (Otthon aztán fejből eljátssza feleségének a fúgákat. ´ se maradjon ki a jóból.)

Az ám a nagy szám, ha a legnagyobbak, akik maguk is amolyan szuperhősök, mint Spielberg, egy igaz történettől inspirálva fejtik ki mondandójukat. Semmi űrkamu, semmi klónbébi visszavág, semmi majd én a semmiből ott teremve elkapom az égő vonatból fejedre eső, kolerás téglát az utolsó pillanatban, mint az Indiana Jones vagy az apja. Hanem egy közülünk, ha nem is csak úgy találomra vétetik, s mint afféle muszáj Hermész válik a nemes üzenet hordozójává.