Zene

Nem sokáig maradunk bizonytalanságban, már az első percekben feltűnik a helységnévtábla, miszerint Pitvarosra érkeztünk. Később egy Békés Megyei Hírlap segít a behatárolásban. De ez is csak a gyanúnkat erősíti, amikor - az ábrázolás egy másik szintjén - feltámad bennünk a kétség a filmbeli falu valódiságát illetően. Létezhet ilyen kellemes, már-már idillinek mondható hely ebben az országban?

Bájos, ártatlan performansz rögtön az elején. A műsorvezető egy összehajtott papírlapot vesz fel, kihajtja: 11, "az új műsorstruktúra" tizenegyedik adása.

Élt valaha egy Anton Diabelli nevű - üzletembernek zseniális, zeneszerzőnek dilettáns - bécsi polgár, aki egyik, több sebből vérző keringőcskéjét szétküldte az Ausztriában alkotó zeneszerzőknek, komponáljanak variációkat tákolmányára. A darab Beethovenhez is eljutott, s ahogy mondani szokás, a szar arannyá változott.

új esztendő első hónapja csendesen telt szokás szerint, de nincs semmi vész: éppen elég izgalmat rejt a múlt évi "maradvány".

ADillinger Escape Plan és (főleg) a Botch nem túl ismert zenekarok Magyarországon, ami - egy kicsit félretéve az amúgy is gyengélkedő kritikai távolságtartást - több mint érthetetlen, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy a legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai stílusformáló és -teremtő formációk közé tartoznak az extrém metalcore műfajában. De legutóbbi lemezeiket együtt hallgatni - és együtt beszélni róluk - nemcsak ezért lehet érdekes, hanem mert törekvéseik, bár teljesen más utakon teljesítik ki őket, nagyon hasonlóak: a zajos hardcore-tól egyébként gyakran idegen iróniát teszik központivá zenei és szövegvilágukban egyaránt. Mike Patton "képbe kerülése" a nemrég frontemberét vesztett Dillinger Escape Planen keresztül innen nézve már akár logikusnak is tűnhet: az énekes utóbbi évei köztudottan a hisztérikus abszurd (és a szokásos felsorolás, Mr. Bungle, Fantomas, Tomahawk) jegyében teltek, és ez meg is látszik a közös lemezen.

A 90-es évek elején a Históriában jelent meg évről évre a különböző szakalapítványi támogatásokban részesülők névsora, és ebből a nem pesti germanistáknak is kiderülhetett, hogy a szigorú tanár és élvezetes előadó hírében álló Hessky Regina irányításával munkacsoport alakult egy új német-magyar kéziszótár elkészítésére. Majd néma csend.

Hogy vannak-e boldog korok, nem tudhatjuk. De hogy vannak boldogtalanok, azt igen. Hogy vajon a boldogabb avagy a boldogtalan korok hétköznapjai az unalmasabbak, arra talán még nehezebb válaszolni. Tarkovszkij Naplóját olvasva azonban annyi bizonyos, hogy e boldogtalan kort, melyben a szerző élni kényszerült, a tolsztoji boldogtalan családok "változatos" hétköznapjainak analógiáját e helyütt elvetve le lehet írni a lidérces egyhangúság óráival (is). Ha a kérdésben Tarkovszkijhoz fordulunk, A megörökített idő cím alatt összefoglalt írásaiban a következő választ leljük: "Oroszországban szeretik Korolenko szavait ismételgetni arról, hogy >>az ember a boldogságra született, miként a madár a repülésreTarkovszkij 1970-ben - tehát jóval túl az olyan filmjein, mint az Iván gyermekkora (1962) és az Andrej Rubljov (1966) - megkezdett és haláláig (1986) vezetett Naplója alaphangoltságát tekintve a "munkák és napok" világát vetíti elénk, persze nem kimondottan a hésziodoszi értelemben. Az intelmek, a szem előtt tartandó szabályok nem úgy szólnak, hogy: "Tartsd szem előtt, ha veszélyes mesterség, a hajózás / csábít: Pléjaszok mikor "rión erejétől / megfutamodva a ködszínű tengerre lebuknak, / akkor mindenféle szelek fúvása viharzik, / s akkor nem jó járni hajóval a borszínű tengert, / műveld földjeidet inkább, úgy ahogy én kitanítlak", hanem: "Meg kell mutatni a jövő bolygójának tájait. Ki kell iktatni az Istenfelfogást. Az ülésről el kell távolítani a külföldi szereplőket." Az előbbiek Hésziodosz, az aszkrai pásztor, az utóbbiak N. T. Szizov, a moszkvai városi tanács által stúdióvezetővé kinevezett funkcionárius szavai. Előbbi a hajózás, utóbbi Tarkovszkij Solaris című filmjének a kockázataira hívja fel a figyelmet.

Gogol köpönyege minden bizonnyal XXL-es méretű, oly sokan bújtak már elő alóla. Ugyanakkor elnyűhetetlennek kell lennie, ha még a XXI. század elején is akad valaki, aki bő 150 év múltán újra aktuális viseletté teszi. Igaz, előbújás helyett inkább kifordítja és meglapul mögötte, épp csak annyira, hogy halk kuncogását még tisztán hallani lehessen.

Kelemen János alig három éven belül már második Dante-monográfiáját publikálja. Buzgalma érthető, hiszen, mint azt maga is megállapítja, a magyar Dante-kutatásban "súlyos adósságok várnak törlesztésre". Igaz, ő egy teljes életműkommentárra gondolt, de egyelőre ez is megteszi, sőt.

Minőséget a McDonald´stől! Vagy hochmeki? Nem csak azért, mert Aki Kaurismäkivel biztosra mehet az ember, hisz azt kapja, amire számít. És abból készítik el neki, amit ismer. Hogy tudható, kik jönnek majd szembe a vásznon és mit fognak csinálni. Úgy a legjobb a koszt a gyorsbüfében, hogy nem szűnt meg a marinált fürjvese régensherceg módra a világ legnagyobb konyhafőnökeinek előadásában, hogy teljes nyitva tartással üzemelnek a leghíresebb éttermek és a csak megveszekedett ínyencek által ismert és titokban tartott kis kifőzdék, ahol oly tökéletesen készítik azt az egyvalamit.

Találós kérdés: mi volt a híres mátrai haramia (a Mátra kapitánya?), Vidróczki keresztneve? Ez azért merül fel, mert kétségtelennek látszik, hogy honi legendáriumunk bokrai közt bizonyos betyárvetélkedés tapasztalható, bár e verseny nem szolgál zavarbaejtően szoros eredményekkel, annyi szent. A pálmát (és a további aranytárgyakat, készpénzt), a napnál is világosabb: Rózsa Sándor viszi el, övé a legmeggyőzőbb ismertségi index, a leggondosabb menedzselés, Móricz Zsigmond, Jókai Mór és Jancsó Miklós egyengették sikerei útját. Nagy menetelését még Szinetár Miklós sem bírta megakasztani, noha kitett magáért.

Extravagáns, fekete komédia, kifejezetten megfelel a rajongótábor elvárásainak, sőt felfogható egy meghívónak a fanklubba azok számára is, akik eddig kimaradtak.

Végre elérhető CD-n is a Juilliard String Quartet 1963-ban készült legendás felvétele. Akik nemrég láthatták Budapesten őket, kissé rezignáltan állapíthatták meg, hogy felettük sem múlt el nyomtalanul az idő (lásd MaNcs, 2002. október 10.). De ezt a Bartók-bejátszást még erejük teljében készítették, ráadásul az első hegedűs posztján az a Robert Mann ült, aki majdnem öt évtizeden át meghatározó alakja volt az együttesnek. (Mellette Isidore Cohen második hegedűn, Raphael Hillyer brácsán, Claus Adam csellón játszik.)

Évről évre újabb kiadványokkal kísérli meg kielégíteni a Jeff Buckley-életműre vonatkozó, olthatatlan megismerni vágyásunkat Mary Guibert, fia hagyatékának értő kezelője. Ismeretes, hogy élete során Jeff mindössze egyetlen nagylemezének megjelenését érhette meg, mindazonáltal ez a Grace több mint elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy alkotóját a kilencvenes évek egyik legtehetségesebb dalszerzőjeként könyvelhessük el. A Buckley-songokból éppúgy kihallható a Led Zeppelin, mint a francia sanzonok vagy éppen a szintúgy fiatalon elhunyt édesapa, Tim Buckley experimentális dalköltészetének hagyománya, ám világa ettől még oda-vissza eredeti - így papíron tán körbelőhető, de valójában reménytelenül visszaadhatatlan. Hogy a hagyományos dalszerkezetekre alig is épít, mégis rendre kifogástalanul gömbölyű szerzeményeket hallunk, még hagyján. Mindezek mellett olykor azt is érezhetjük, hogy nincs tovább: a törékenység és drámaiság terepén következetesen a végpontig menetel, mit menetel, örvénylik - odáig, ahol egyáltalán nem túlzás a transzcendencia szóba hozása, s ahonnan már csakis a csend következhetik.