Lemez: Így jöttem (Jeff Buckley-Gary Lucas: Songs To No One 1991-1992)

  • 2003. január 9.

Zene

Évről évre újabb kiadványokkal kísérli meg kielégíteni a Jeff Buckley-életműre vonatkozó, olthatatlan megismerni vágyásunkat Mary Guibert, fia hagyatékának értő kezelője. Ismeretes, hogy élete során Jeff mindössze egyetlen nagylemezének megjelenését érhette meg, mindazonáltal ez a Grace több mint elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy alkotóját a kilencvenes évek egyik legtehetségesebb dalszerzőjeként könyvelhessük el. A Buckley-songokból éppúgy kihallható a Led Zeppelin, mint a francia sanzonok vagy éppen a szintúgy fiatalon elhunyt édesapa, Tim Buckley experimentális dalköltészetének hagyománya, ám világa ettől még oda-vissza eredeti - így papíron tán körbelőhető, de valójában reménytelenül visszaadhatatlan. Hogy a hagyományos dalszerkezetekre alig is épít, mégis rendre kifogástalanul gömbölyű szerzeményeket hallunk, még hagyján. Mindezek mellett olykor azt is érezhetjük, hogy nincs tovább: a törékenység és drámaiság terepén következetesen a végpontig menetel, mit menetel, örvénylik - odáig, ahol egyáltalán nem túlzás a transzcendencia szóba hozása, s ahonnan már csakis a csend következhetik.
Évről évre újabb kiadványokkal kísérli meg kielégíteni a Jeff Buckley-életműre vonatkozó, olthatatlan megismerni vágyásunkat Mary Guibert, fia hagyatékának értő kezelője. Ismeretes, hogy élete során Jeff mindössze egyetlen nagylemezének megjelenését érhette meg, mindazonáltal ez a Grace több mint elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy alkotóját a kilencvenes évek egyik legtehetségesebb dalszerzőjeként könyvelhessük el. A Buckley-songokból éppúgy kihallható a Led Zeppelin, mint a francia sanzonok vagy éppen a szintúgy fiatalon elhunyt édesapa, Tim Buckley experimentális dalköltészetének hagyománya, ám világa ettől még oda-vissza eredeti - így papíron tán körbelőhető, de valójában reménytelenül visszaadhatatlan. Hogy a hagyományos dalszerkezetekre alig is épít, mégis rendre kifogástalanul gömbölyű szerzeményeket hallunk, még hagyján. Mindezek mellett olykor azt is érezhetjük, hogy nincs tovább: a törékenység és drámaiság terepén következetesen a végpontig menetel, mit menetel, örvénylik - odáig, ahol egyáltalán nem túlzás a transzcendencia szóba hozása, s ahonnan már csakis a csend következhetik.

1997 májusában hunyt el: úszni ment a Mississippire, ám hiába figyelmeztette egy barátja, nem számolt a folyó örvényeivel. A halála után egy évvel napvilágot látott, félkész zenekari felvételekből és házi demószalagokból összeállított (Sketches For) My Sweetheart The Drunk nagyszerű számai mindenekelőtt stiláris sokszínűségükkel tűntek ki: az addigiak mellé a soul, a dark rock, a noise s még ki tudja, mi minden vegyült a képbe. Az azóta megjelent két koncertlemez (Mystery White Boy; Live a L´Olympia) pedig arról tanúskodott, hogy Buckley legjobb, legkreatívabb formáját a színpadon nyújtotta az állandóan megújuló feldolgozásrepertoárral meg a kétszer ugyanúgy soha el nem játszott saját szerzeményekkel.

Ez a mostani lemez pályakezdő éveinek legjelentékenyebb időszakát dokumentálja: 1991 őszén, huszonöt évesen New Yorkba utazik Gary Lucas meghívására, hogy ott dalokat formáljon a volt Captain Beefheart-gitáros instrumentális kompozícióiból, s fellépjen annak Gods and Monstersre keresztelt új formációjával. Ekkor talál rá és veszi végérvényesen birtokába a későbbi korszakát is meghatározó jellegzetes énekstílust, itt születik meg két igazi gyöngyszem, a Grace és a Mojo Pin (előbbi demófelvételét különösen figyelemreméltóvá teszi Lucas dús, burjánzó gitárjátéka). Az itt és most először hallható szerzeményekről pedig általánosan elmondható, hogy jóval szimplábbak, mint a néhány évvel későbbi, érett Buckley-művek - nem járják be azokat a magasságokat-mélységeket, de a legjobb pillanatokban (Hymne á l´Amour; How Long Will It Take; She Is Free) tetten érhetjük az arra vezető kezdő lépéseket. Akárhogy is: remek számok ezek mind.

Jeff és Gary csupán egy évig dolgozott együtt: ez az idő éppen elegendőnek bizonyult Buckley számára ahhoz, hogy rájöjjön, igazán csak akkor bontakoztathatja ki a tehetségét, ha következetesen a maga útját járja - egyedül. Ami eztán következett, ismerjük már jól - s most semmi nem szól az ellen, hogy egy kicsit a kezdeteknél is elidőzzünk.

Greff András

Knitting Factory/Evolver, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.