1997 májusában hunyt el: úszni ment a Mississippire, ám hiába figyelmeztette egy barátja, nem számolt a folyó örvényeivel. A halála után egy évvel napvilágot látott, félkész zenekari felvételekből és házi demószalagokból összeállított (Sketches For) My Sweetheart The Drunk nagyszerű számai mindenekelőtt stiláris sokszínűségükkel tűntek ki: az addigiak mellé a soul, a dark rock, a noise s még ki tudja, mi minden vegyült a képbe. Az azóta megjelent két koncertlemez (Mystery White Boy; Live a L´Olympia) pedig arról tanúskodott, hogy Buckley legjobb, legkreatívabb formáját a színpadon nyújtotta az állandóan megújuló feldolgozásrepertoárral meg a kétszer ugyanúgy soha el nem játszott saját szerzeményekkel.
Ez a mostani lemez pályakezdő éveinek legjelentékenyebb időszakát dokumentálja: 1991 őszén, huszonöt évesen New Yorkba utazik Gary Lucas meghívására, hogy ott dalokat formáljon a volt Captain Beefheart-gitáros instrumentális kompozícióiból, s fellépjen annak Gods and Monstersre keresztelt új formációjával. Ekkor talál rá és veszi végérvényesen birtokába a későbbi korszakát is meghatározó jellegzetes énekstílust, itt születik meg két igazi gyöngyszem, a Grace és a Mojo Pin (előbbi demófelvételét különösen figyelemreméltóvá teszi Lucas dús, burjánzó gitárjátéka). Az itt és most először hallható szerzeményekről pedig általánosan elmondható, hogy jóval szimplábbak, mint a néhány évvel későbbi, érett Buckley-művek - nem járják be azokat a magasságokat-mélységeket, de a legjobb pillanatokban (Hymne á l´Amour; How Long Will It Take; She Is Free) tetten érhetjük az arra vezető kezdő lépéseket. Akárhogy is: remek számok ezek mind.
Jeff és Gary csupán egy évig dolgozott együtt: ez az idő éppen elegendőnek bizonyult Buckley számára ahhoz, hogy rájöjjön, igazán csak akkor bontakoztathatja ki a tehetségét, ha következetesen a maga útját járja - egyedül. Ami eztán következett, ismerjük már jól - s most semmi nem szól az ellen, hogy egy kicsit a kezdeteknél is elidőzzünk.
Greff András
Knitting Factory/Evolver, 2002
