Zene

A menetrend pofonegyszerű, ha a kommandós nem lövi pofán a drogdílert huszonöt golyóval kilenc másodperc alatt, akkor a cucc mehet a Sundance-re. Vagy a "független filmek" bármelyik "seregszemléjére". Ha persze valaki díjat is akar, nem árt a hősnőnek s. k. eltemetni a nagymamát az esőben - s szerencsétlenkedését negyedórán keresztül álló kamerával, vágás nélkül mutatni. Nehéz meló ez, de hát nagy a verseny - a világ ugyan tele igényes filmfesztiválokkal, de a közszolgálati tévék bár kapnak fejpénzt a csütörtökön éjfél körül kezdődő "művészi értékeket hordozó" filmművekért, de a nézettségüket is mérik, amiért végül egyszer van csak a héten csütörtök. Ám hiába a milliónyi elföldelt nagyszülő, ha saját unokája nem a saját logikája szerint szórja reá a hantokat, be kell érnünk ennyivel.

Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.

A Trafó Galéria tárlatának címe arra a gyerekjátékra utal, amelyhez csak egy darab körré kötözött zsinórra vagy pertlire van szükség. A játékosok vagy maguk fonnak belőle váltogatott ujjaikon egyre bonyolultabb hálózatokat, vagy lépésenként átadják egymásnak. Az már csak az ügyességükön múlik, hogy a fonálszerkezet visszabontható-e, netán végérvényesen összegubancolódik. Az EAST goes East program keretében bemutatott négy külföldi művész munkái is efféle, egymásból nyíló hurkokból építkeznek, és olyan kérdéseket és problémákat vetnek fel, mint fikció és valóság kapcsolata, a narráció töredékessége, a pontatlan emlékezés, a rekonstrukció lehetetlensége vagy a múlt és a jelen összegubancolódása. Az azonban nem állítható, hogy e művek könnyen felfejthetőek lennének, inkább szándékosan elbizonytalanítják a nézőt.

Nem mondom, hogy különleges bátorság kell ahhoz, hogy egy színházi alkotó nekiveselkedjék Nádas Péter Trilógiájának - nem bátorság kell hozzá, hanem valami eszme arról, hogyan lehet a szöveg mellett, azzal egyenrangúan a szöveg fölötti és alatti rétegeket is színpadra tenni.

Ha kijelentenénk, hogy az adóbevallás-készítés vicces és romantikus dolog, még mindig lényegesen közelebb járnánk az igazsághoz, mint ha a Páros mellékhatás című alkotásról állítanánk ugyanezt. Pedig a négy - már önmagában sem kicsit, együtt meg aztán nagyon - idegesítő párocska önismereti tréningjét egy pofás kis déltengeri szigeten lezavaró film (besorolása alapján legalábbis) a romantikus komédiák népes táborába tartozik.

Az elmúlt nagyjából tíz esztendőt meghatározó popkulturális sikkek egyik legfontosabb médiuma Julian Casablancas zenekara, a New York-i The Strokes volt; a kvintett Is This It című albuma nyilvánvalóan kihagyhatatlan lesz az évtized legfontosabb lemezeit soroló listákról. Nem véletlen hát, hogy a Strokes-tagok elmúlt években megjelent szólólemezeire minden alkalommal fokozott médiafigyelem irányult - hogy aztán sikerült-e átugraniuk az anyazenekar által főleg a debütalbummal magasra rakott lécet, az más kérdés.

A kiskamaszoknak szánt krimisorozat főszereplői tizenkét éves gyerekek (két fiú és egy kislány), egy ódon kisváros lakói, és családi vonalon bejáratosak a VIII. században épült bencés kolostor könyvtárába.

A budapesti belső kerületek egyetlen szabadtéri piacát a "Kincsünk a piac - Hunyadi tér" civil szerveződés mentette meg a felszámolástól. A tér sarkán omladozó vásárcsarnok felújítására és hasznosítására, a tér rendezésére jó pár terv született már, de ha nincs ez a lakossági ellenállás, mindmáig az egyetlen változás a két sorban álló standok eltűnése lett volna (+ a nyilván sírkövesnél rendelt 56-os emlékmű a felújított játszótér mellett).

Köztudott, hogy 1842-ben Verdi pokoli hangulatban fogott az opera komponálásába, amely később fiatalkora első döntő sikere lett. És noha Merelli, a Scala impresszáriója valósággal rátukmálta a szövegkönyvet, Verdinek esze ágában sem volt elolvasni - nemrég halt meg fiatal felesége és két kisgyermeke, ugyan mit érdekelték őt Nabukodonozor és a héberek kínjai? Aztán a pillantása a mára híres sorokra esett: "Va, pensiero", és már meg is volt az első dallam, a nagy szabadságkórus, az akkori, osztrákok uralta Itália egyik titkos nemzeti himnusza, melyet a Lamberto Gardelli dirigálta Bécsi Operakórus valami hihetetlen könnyedséggel, szinte táncos jókedvvel ad elő.

"Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet" - Erdély Miklós eme kijelentése, de még Erdély neve sem kerül elő ebben a kortársi és radikális művészeti tevékenységeket elemző-értelmező tanulmány- és esszégyűjteményben, melynek mindazonáltal épp ez a központi kérdése. Többször előkerül viszont a "mindenki művész - minden művészet (lehet)" gondolata, természetesen Duchamp és Beuys nevét említve. A vajdasági származású művész-teoretikus saját szemléleti változásait kronológiai és tematikai síkon követve értekezik előbb szülőföldje radikális művészeti kezdeményezéseiről, elsősorban a Bosch+Bosch csoportról, majd szélesebb merítést ad a volt Jugoszláviából (akcióművészet, mail-art).

Könnyen lehet, hogy a Bloom testvérek eleve árván jöttek a világra, hisz a felcseperedésükről szóló anekdotaszerű előhangban kizárólag a nevelőszülők láthatók: egy sor reklamáló örökbefogadó, akik rövid próbaüzem után már küldik is vissza a fiúkat az árvaházba. Naná, hogy küldik, hisz a Bloom fiúk már hátulgombolós korukban is komoly veszélyt jelentenek a kisvárosi közerkölcsre: kiskoruk óta fejlesztgetett átverőtechnikájuknak hála, ahol csak megfordulnak, a háztartási megtakarítások nem maradnak érintetlenül.

Ki gondolná, hogy már húsz éve annak, hogy Steve Beckett és Rob Mitchell Sheffieldben tető alá hozta a Warp kiadót. Nyilván ők sem sejtették, mennyire fontos, befolyásos alkotói közösség formálódik a kezük alatt - elképesztő, kik és főképp milyen minőségű zenéket publikáltak náluk az eltelt évtizedek során.

Wachau csodálatos vidék, maga a megtestesült idill Alsó-Ausztriában, a Duna mentén; ide kirándul Bécs nyolcadik kerületéből egy vegyes társaság. A kis Ida (Tóth Anita) egy színes strandlabdát dobál lelkesen, és véletlenül eltalálja vele az éppen ugyancsak lelkesen szónokoló fasiszta Erich fejét. A fiú mosolyogva fordul a kislány felé, egy intéssel elkéri a labdát, mint aki játszani akar, majd villámgyors, szinte láthatatlan mozdulattal kiszúrja - inkább leszúrja -, és ezzel máris minden el lett mondva. Mosoly és szúrás.

Tagadhatatlan: a 19. század második felének képzőművészetét szinte még in vivo néhány tollvonással, majd legépelt szavakkal, később, az 1960-as, 70-es években már egyetemi katedrákról eldörgött mondatokkal elavultnak, korszerűtlennek bélyegezték. A múltkori századfordulón Fülep Lajos már a nagybányaiak és a Nyolcak "védelmében", néhány tanítványa 50-60 évvel később még az avantgárdot óva ítélte el a historizmust és a mélyre hatolni képtelen naturalizmust, nem titkoltan "csúsztatva": miközben Benczúr Gyulát vagy Pállya Celesztint alázták, a szovjetizáló magyar szocreálra utaltak, céloztak és találtak, nem is ok nélkül, hiszen annak elvállalt gyökerei mégiscsak a 19. századi történeti és zsánerfestészetből eredtek.