Egyet kell értenünk miniszterelnökünkkel: itt az ideje, hogy számot vessünk, mivel is tartozunk osztrák szomszédainknak. Persze a kuruc hagyomány szerint csak ólommal és hideg vassal: ugye eb ura fakó, Ugocsa non coronat, lánc csörög, haló hörög, kérjük kedves szélsőnegyvennyolcas magyar vendégeinket, hogy lopás közben is tartsanak mértéket. Pedig, lelkünkre, leszámolhatnánk már balhiteinkkel: majdhogynem tűrhetetlen, hogy véreinknek Ausztriáról folyton csak Trajcigfricig és a papírötvenes hátoldala jusson az eszükbe (esetleg mindez még Billa-szatyorral és Gorenjével súlyosbítva). Pedig valaha még együtt nyomult kart karba öltve Vak Bottyán, a süket Beethoven és a néma levente, azután összeomlott minden, és mi itt maradtunk árván, hülyén, ostobán vigyorogva és egymásra mutogatva. Ha más már nem is jutna eszünkbe szomszédainkról, azt azért jó tudnunk, hogy a tuti majdnem mindig a labancok felől érkezett hozzánk, s itt elég csak a zenére gondolnunk. Hogy ne is menjünk messzire: az osztrákok legutóbb éppen a múlt évszázad kilencvenes éveiben mutatták meg a világnak, hol is lakott ifj. és id. Johann Strauss: A Kruder & Dorfmeister kettős vezette cs. kir. invázió előtt megfeküdtek az irigy ny.-európaiak, sőt még a sovén britek is, s azóta a világ legalábbis elfogadni látszik, hogy a legfinomabb zenéket megint csak Bécsben gyártják.